Budapest, 2012. (35. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Egy fauna délutánja
alakulását, amellett a börkönye, csikófark, cserszömörce, árvalányhaj, gurgolya, homoki liliom menekülését. A dúlásra erdei pacsirták rebbentek szét: hajlékukra találékony házimacskák és fészekrabló varjak leltek, póráz nélküli kutyák csörtettek át a gondosan rakosgatott szálakon. Rövidesen csak azok az állatok maradtak helyben, amelyeknek kis terület is elegendő volt a megélhetéshez. A Sas-hegy kezdetben olyannyira kívül esett a várostól, hogy a gyakorlatban elképzelhetetlen volt lakóhelyszerű beépítése, lassanként azonban a présházak alá újabb és újabb házak nőttek, egyre följebb szorítva az erdőt. Eleinte jól jött az erdei populációnak a városiasodás, csak átsuhantak a határvonalon, és máris kerti gyümölcsfák, szemetes hordók, balkonnövények, szezonálisan hideg-meleg zeg-zugok adtak ízelítőt a civilizáció könnyebbségeiből. A jómódú épületek szívós hadjárata nem hagyott alább, s következményeképpen a negyvenes évekre a hegyalja már valahol középtájékon végződött; Pest-Buda több hektárnyi területet kanyarított ki magának az erdőből. Ekkortájt a legközelebbi házsor mintegy négy kilométerre, Budaörsön terült el, a terv viszont továbbra is a Sas-hegy teljes meghódításáról szólt. Végül Pénzes Antal botanikus és öko lógus indítványára (lásd: Budapest élővilága, 1942) 1958-ban létrehozták a harminchektáros Sas-hegy Természetvédelmi Területet, így a természetvédők és a házépítők harcából a növények és állatok kerültek ki győztesként. A fő változás az volt, hogy a területet bekerítették, építési engedélyt nem adtak ki többé, sőt: fegyverrel őrizték a hegyet az illetéktelen belépőktől. A kiirtott erdőket visszatelepítették, a hiányzó lejtősztyeppsziklagyep mozaikot helyreállították, a felszámolt élőhelyeket rekonstruálták, bár faunája soha nem lesz oly sokszínű, mint annak előtte, amikor lakói még a budai erdők ösz szefüggő rengetegében kalandozhattak. A Sas-hegy újból népszerű kirándulóhellyé vált, ami megint bajt hozott az ott élők fejére, mert a szertelen városlakók azt is látni szerették volna, ami nem rájuk tartozott. Az össze-vissza kitaposott ösvények, a hirtelen támadt tűzrakó helyek, a biciklikerék- és kutyaláb-nyomok meg az állandó hangszeny nyezés világossá tette: megint lépni kell. Az erősítés 2003-ban érkezett, azóta a vendégek kizárólag az épített tanösvényen és a pihenőhelyeken tartózkodhatnak. Belépés hetente háromszor, egyénileg, szervezetten vagy programlátogatóként, lepkehálóval ritkán. Kétszázötven méterrel a város fölött valóságos élő múzeum fogadja a látogatót. A körbevezetés majd egy kilométeres szakaszon zajlik, szakértő szem és lelkes szív hívja fel a figyelmet a triászkori karbonátos kőzetre, ami még valamelyik jégkorszak előtti sekély, meleg tengerben rakódott le; szemfülesebbek észrevehetik a felületet elszínező zöldalga maradványait. Ugyanakkor az eocén és oligocén rétegek sem idegenek a hajdani tűzköves dolomitokban; érdeklődőbbek fáradjanak át a Remete-hegyre, ahol dúskálhatnak az ősmaradványok látványában (a homokkőről nem beszélve: abból épült sok-sok budai villa kerítése és lábazata). A tanösvény elején terráriumok sorakoznak, mert a karsztbokrok tövéből a sok zavarás miatt költözne a rézsikló, a zöldgyík, így viszont szűkös, de biztos lakásban élhetnek, időnként a nőstények is megmutatják magukat. Továbbhaladva, lábnál pusztafüves gyepen szalad a szél, naprózsa, hérics, ördögszem figyel, e tájt nem divat a fűnyírás, az alsóhegylábi műkertekben nem is tudják, hogy a természetes egyensúly nem hagyja magasabbra szökni a növényeket, mint ahogy a legszebb velük a rét, ezért csak nyírnak, nyírnak, rendületlenül. Az egyik ösvényfordulóból érkezve hirtelen nyílik a tér, Buda ismeretlen arcával alant hever, a kirándulók bogozzák a nevezetességeket, miközben a táj részeként kivételes látványossággá válnak ők maguk is. Kicsinagy óvatosan halad a gerincen, hídon kel át, gördülő köveken lépdel, rácsodálkozik az útjába kerülő növényekre, hamar megtanulja, itt védett mind, ki élő. A túravezető csinálhatatlan lelkesedéssel mesél, le-lehajol egy tavasz óta újból e tájt éledező fajhoz, majd elgondolkodva továbbmegy, széles gesztussal mutatja a délutáni napfényben tekintélyes árnyékot adó sziklamaradványt (Beethovennek hívják), és a másikat, aminek még nevet keres. Rossz szava egy sincs, még a téli munkálatokról is mint szenvedélyes kalandról mesél, tervei százszámra akadnak, néha szemébe lóg egy-egy napszítta tincs, idefönn pillanat alatt a sztyeppék szolgájává válik bárki. ● 11 BUDAPEST 2012 július
