Budapest, 2012. (35. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Emberöltő házak
tették a szőnyeget láb alatt, a vizet egészen a lakások belsejéig vezették, emeletenként angolvécé biztosította a higiéniát, a vidéki életet felejtendő pedig kocsiszínt, helyenként istállót építettek az alagsorban. Az emeletek szintje fordított arányban állt a ranggal, fölfelé dzsentrisedett a márka, kívülről a tardosi kő és a kovácsoltvas erkélycirádák jelezték, kihez is hivatalos a kedves vendég. Humánus megoldásként a személyzet is lifttel járt, igaz a hátsó traktusban, de kényelmesen fölutazhattak a mosott ruhával a padlásra, és a fenntartott bokszokban kiteregethettek. Miután ezzel megvoltak, rácsatlakoztak a központi porszívóra, és fütyörészve végignyalták a rájuk eső párszáz négyzetmétert, majd leugrottak a kertben elkerített porolóhoz és nagy diszkrécióval kipüfölték a perzsákból az előző éjszakai dohányhamu-maradékot. Addigra alant, a pincesoron behajózták a nem romlandó élelmiszereket, elraktározták a krumplit, zöldséget, mert odafönt csak a jegesnek volt keresnivalója a picike szekrénykékben végrehajtott hűtés ürügyén. Odalent a boltívek tövében jól érezték magukat a borospalackok, és megfértek a mellőzött toalett-tükrök is, volt hely bőven a föld alá épített szinten. Még a havi kétszáz pengősök számára is elérhetetlen hívságnak számított volna ilyen bérpalotában lakni, a valóban nagypolgárok – tízezer pengő jövedelemtől fölfelé – pedig saját házaikban éltek. A közbenső réteg viszont igen jól érezte magát e falak között. Bajor Gizi, Fricsay Ferenc, Gábor Zsazsa ... apja – a korabeli lapok kedvelt beszédtémái –, fényes reggeliket és nagy vacsorákat rendeztek, máskor csak bámultak kifelé az ablakon, s élvezték szerencséjüket, még ha éppen nem is tudtak róla, egyszóval: státuszukhoz méltón viselték környezetüket. Kilátásaik valóban reménykeltők voltak; közvetlenül ébredés után királyi várat, Gellért-hegyet, hajókat és méltóságteljes hidakat nézegethettek, mintegy j-ómenként (bocsánat), hogy ő maguk is hasonlóképpen kiválasztottak. Ez utóbbi azonban nem töltötte be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket... Az ünnepi közönség kikerekedett szemmel hallgatja a történeteket, mindezt élőben is ellenőrizheti a házbejáráson, a hajdani, odafigyelt építőművészet innen nézve pazarló pompának tűnik. Az eredeti tulajdonosok közül, aki értette a szót, az mindent odahagyva magától távozott, aki nem, azt inkább csúnyán, mint szépen kitessékelték. A nagy lakások fölmorzsolódtak, mivel negyvenötben, még az államosítás előtt harmadolták, negyedelték (sőt) őket. A körfolyosón új bejáratok nyíltak, szárnyas ajtó csak a szerencsésebbeknek jutott. Az otthonukból kibombázott lakosokat társbérletekbe zsúfolták, az építtető Bálint család pedig negyvennyolcban – amolyan korai fecskeként –, jutányos áron eladogatta a lakásokat bérlőinek. Néhány lakásba beszkárt-irodákat telepítettek, ráadásként a dolgozók számára közel sem gazdaságos elosztású egyszoba-hallokat alakítottak ki belőlük (egy darab óriásszoba, plusz agyonszabdalt mellékhelyiségek); nem volt sarkalatos szempont az egyenes falsík, de a megfelelő vastagságú válaszfal sem. Minek köszönhetően a második emelet 4. és 5. lakói a mai napig tapintatos fürdési szokásokkal végzik a rutintisztálkodást – egyéb életfunkciókról nem is beszélve. A hátsó lépcső lassanként kihalt, immár alanyi jogon mindenki a főlépcsőt használhatja, a kettes lift kilóra eltűnt, a házmesterlakások megbecsülendő álláslehetőséggel szolgáltak. Olykor persze fölbukkannak lakásegyesítő küldetéstudattal megáldott polgárok, törekvésük következménye, hogy a negyvenöt lakás jelenleg tizenhét valódi tulajdonossal bír, a többiről nincsen biztos adat. A hallgatóság sajnálkozva hümmög, miután betekinthetett az ántivilág dicsőségébe, és belép a legszebb sarokszobába, ahol grafikustanoncok állították fel állványaikat e nevezetes nap tiszteletére. Szorgalmasan ontják rajzaikat a tájról, a belső ornamentikáról és mindarról, ami éppen eszükbe jut, néha kikelnek papírjaik mögül, és a franciaerkélyre kiállva sniccerrel hegyezik kedvenc ceruzájukat, cigi nélkül nagyot szippantanak a modern idők áramlatából. A közönség átveszi a hangulatot, nem sietnek, elbámulnak, a jelenbe képzelik a múltat, ami kicsit fáj, de mégis jól esik, s mire megvirrad, gondolattal ébrednek: azt álmodtam, hogy torony vagyok. Karcsú és kényes, éjszaka fényes, kalifák dicsőségére híres, a Napig érő felhőket karcoló, címlapokon pózoló. De reggelre kiderült, maradtam, aki voltam, masszív lábonálló, embereket szolgáló, életeket átlátó. A se úr – se szolgának ennyi a jussa. ● 16 BUDAPEST 2012 május
