Budapest, 2012. (35. évfolyam)
5. szám május - Jolsvai András: Visszajáró XCIV–C
Hát eljött a búcsú pillanata. De ha már eljött, adjuk meg a módját. Elvégre lassan egy évtizede mászkálunk itt fel és alá legkedvesebb fővárosunkban, alig akad olyan hely (azért, jegyezzük meg az objektivitás kedvéért, akad), amelyet ne jártunk volna be: a szemünk előtt változott, hol szépült (hol szépült, úgy értik konkrétan? térjünk vissza később erre a kérdésre), hol romlott ez a világ, amelynek ütőerén tartottuk eleddig érzékeny ujjunkat. (Ez persze csak tréfa, ha valaki nem vette volna észre.) Akárhogy is, ez a kis rovat most befejezi pályafutását. Búcsúzóul vágjuk nagyobb fába a fejszénket – már csak azért is, hogy felkerekíthessük százra sétáink számát –, és barangoljunk be egy egész városrészt ezúttal. Legyen az, mondjuk, a Vizafogó. (Amely, mondanom sem kell, minden tekintetben megfelel eredeti célkitűzéseinknek is, hiszen bizonyos részeit évtizedekkel ezelőtt is bejártam már, másokat pedig néhány éve, éppen e rovat kedvéért. De az egészet együtt csak most fogjuk áttekinteni.) A Vizafogó hivatalosan a tizenharmadik kerület egyik összetevője: a városrész városrésze. Egy szabálytalan téglalap, melyet a Váci út, a Dráva utca, a Duna és a Vizafogó utca (tulajdonképpen a Rákos patak) határol. Ha már így nekiálltunk a név mellől vizázni, hát jól vizázzunk! Vizázni ugyanis annyit tesz, mint vizát fogni. (Vizázz, ha jön a vonat!) Vizát fogni pedig (legalábbis a tizenkilencedik század végéig) éppen itt, a Rákos patak meg a Duna kereszteződésében – na jó, összefolyásában – lehetett leginkább: innen a név, mely eredetileg sokkal kisebb területet jelölt, persze. Csak a legutóbbi évtizedekben terjeszkedett városrész-résznyire Vizafogó, és ebből az alkalomból megannyi hely viseli el valamilyen módon ezt a nevet. Van Vizafogó utca és Vizafogó sétány, van Viza utca és Viza apartmanház, és van, persze Vizafogó lakótelep: akik nem jártasak ebben a világban, jórészt ma is erre gondolnak, ha ezt a szót hallják. (A viza pedig, hátha máskor nem esik szó róla, egy tokhalfajta, amely ha nem vigyáz – például, mert addig úszkál fölfelé a Dunán a Fekete tengerből, hogy észre sem veszi, Angyalföldre ér –, hatalmasra képes nőni. Hogy mekkorára, megtekinthetik a Mezőgazdasági Múzeum Vajdahunyad-vári állandó kiállításán, ott van néhány, sosem romlandó, műanyagból készült példány: halász volt a talpán, aki egy efféle élőlényt képes volt kimenteni a Dunából.) 6 BUDAPEST 2012 május Visszajáró XCIV–C szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne Itt fogták a vizákat A Dagály még takarékon
