Budapest, 2012. (35. évfolyam)

5. szám május - Flautner Lajos: Volt egyszer egy... Tungsram

kitartóan újra nekiindulva a nehéz gyakor­latnak. Elgondolkoztunk: talán bennünk is létezhet ennek az erőnek egy kis szikrája. Szemügyre vettük a lelátó mögötti lejtőt, ahol a legszebb lányok szoktak letáboroz­ni. Az egész strand ugyanis a Duna partján terpeszkedett, előtte hajókikötővel, ahol a nagy kerekes hajók is kikötöttek. A kerítésen kiszökve itt, a kikötőnél zaj­lott a vízi sportok legizgalmasabb része. A Dunában tilos volt az úszás, de a hajók ál­tal keltett hullámokon ringatózni felért egy hawaii hullámlovaglással. A vízirendőrök igazoltatási rohamainak a kijátszása pedig nagyobb örömet okozott, mint Rózsa Sán­dor elillanása a perzekutorok elől. A komolyabb kalandok az úszó kikötő épületénél kezdődtek. Itt zajlottak a leglát­ványosabb rabló-pandúr játékok, amelyek különleges ügyességet igényeltek. Az újpes­ti vagányok közül is csak a legbátrabbak mertek felmászni a kikötő tetejére, ahon­nan gyönyörű fejessel vagy bicskaugrással vetették magukat a vízbe két emelet ma­gasságból. Ezt a strandról kíváncsiskodók tapssal és ovációval kísérték. Persze ez is szigorúan tilos volt, és a ki­kötőben szolgáló matrózok fizikai erővel is igyekeztek a produkciót megakadályozni. Összecsukható kisszék volt az univerzális fegyverük, azzal csapkodva másztak fel ők is a tetőre. A hősök diadala akkor volt a legnagyobb, ha még a kapaszkodó mat­rózokat is átugorva repültek a Dunába. Tilos volt a szörfölés akkori megfelelője is. Amikor egy nagy hajó kikötött, három­négy srác – magasabbról indulva, a pon­ton vastraverzei között bujkálva – felmá­szott a hajó kormánylapátjára, és szorosan egymás mögött egyensúlyoztak a vízből kiálló szélén. A matrózok fentről támadtak, mint az egri nők, és a székeket mint buzogányt suhogtatva próbálták lelökni a potyauta­sokat. Amikor a hajó elindult, egyre nehe­zebb volt ellenállni a kisebb, majd erősebb hullámoknak, és a hullámlovasok egymás után sodródtak le a lapátról. Az nyert, aki a legtovább volt képes fennmaradni rajta, és csak a sziget magasságában vetette ma­gát a hullámokba, már ha nem látta a vízi­rendőrök rocsóját. A csónakháznál is – bár az már elkülönült, elit helynek számított – mindig nagy volt a mozgás, a csónakokat állandóan pucolták, festették, le-fel eresztették, ami minket nem annyira érdekelt: az a világ számunkra el­érhetetlennek tűnt. A lányok, azok igen, azok mindnyájun­kat érdekeltek, állandó beszédtéma volt közöttünk, hogy mit is és hogyan, de fő­leg mikor kéne csinálni velük, ugyanakkor eleinte még a beszélgetés is nehezen ment velük, a csapatunkba tartozó lányokat ki­véve. De azért magától is kialakult közöt­tünk nyaranta két-három pár, akik együtt kóstolgatták az ösztönök édes ízét. A nagy játékok hevében, az úszómeden­cében, a kapaszkodóról leszedés és víz alá buktatás közben a lányok domborodó, tiltott testtájainak meg-megérintése olyan örömöt okozott, amilyet később a komoly kapcso­latok sem tudtak kiváltani. A késő délutá­nokon a frissen kaszált fű és a kert rózsa­lugasainak bódító illata ringatott engem is később komollyá váló érzelmi kapcsolatba. Mi, fiúk izgatottan figyeltük az egyre titokzatosabban viselkedő lányokat, pró­báltuk megfejteni, mit jelenthet, amikor az egyik nem akart fürdeni, azt mondta, megfázott, de közben összenevetett a ba­rátnőjével. Persze igyekeztünk, hogy mi­nél jobban imponáljunk nekik, ezért részt vettünk a strand mindennapi bemutató ug­rásaiban. Ilyenkor nekifutásból – mint egy tigrisugrásnál – át kellett ugrani a meden­ce végén lévő lábmosót meg a startkövek miatt megemelt peremet, és torpedóként vágódtunk egy fejessel a vízbe. Ez egyben bátorságpróba is volt, mert gyakran vég­ződött zúzódással, horzsolással, töréssel. A mentőket is gyakran kellett kihívni, a szörnyülködő családanyák ezzel ijesztget­ték csemetéiket, nehogy az ugrálók közé keveredjenek. Az újpesti focirajongó vagányok – sőt komoly focisták – legkedvesebb szórako­zása a kis gyerekmedencében – víz nélkül – egész nap játszott különleges, lepattanós focimeccs volt, saját szabályokkal, rafinált rúgásokkal, különleges cselekkel, óriási né­zőközönséggel, mint egy mini-Wimbledon. A játékosok felváltva léptek pályára, de a közéjük kerüléshez csak egy Puskás Öcsi tehetsége tűnt elegendőnek. A későbbi évek­ben még Göröcs Titi , Törőcsik sőt Nyilasi Tibi is beszállt egy-egy különleges öröm ­focira. Aki ezen a pályán, hosszú éveken át a legjobban szerepelt – egy kistermetű, cingár, karikalábú srác –, úgy sétált körbe a strandon, hogy mindenki összesúgott a háta mögött: ő az a labdazsonglőr, aki még a válogatott focistákat is meg tudja verni. Az egész strand megtestesítője, jelképe pedig Csukor László , az úszómester volt. Régi eleganciája maradékaként rendes, bár avitt fürdőnadrágot, kerek, foncsorozott napszemüveget, a nyakában pedig fémsí­pot viselt. Valamikor az UTE úszó- és vízi­labdacsapatának tagja volt, később a strand felügyelője lett. Ezt a feladatot ötven éven keresztül töretlenül és felelősséggel látta 4 BUDAPEST 2012 május Lap egy prospektusból, a fürdő hőskorából forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény

Next

/
Oldalképek
Tartalom