Budapest, 2012. (35. évfolyam)
4. szám április - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 „És végigbonthatjuk a város felfeslő időszöveteit, stílusok, átalakítási őrületek, városrendezési kényszerképzetek riasztó pusztításai alatt is ott az érték.” Várossétái tréfás jelzőket ragasztottak neve elé: szent lődörgő, városfi, ködlovag – és ami talán még igaz is – az utolsó garabonciás. (...) Nagy társaság, sok ember vette körül. Szeretett ismerkedni, könnyen tudott kapcsolatot teremteni. Nem volt nehéz az egyéni szóhasználatú, sajátos jelzőket, értékítéletet hordozó mondatokat megfogalmazó, a langymeleget semmiben nem tűrő személyiségének hatása alá kerülni. Egy életre megtanultam tőle, hogy csak a lábvíz lehet kellemes, mert az ünnepekre egészen más jelző illik. Mindig osztályzatot kaptunk tőle magatartásból. Jegyei sem a szokványos osztályzatok voltak: lehetett valaki lágy hangon kiejtett kartárs, az ostorpattogtatást idéző, élesen csattanó csiszlik, vagy a sajátos hanghordozással hallatszó surgyélán.” SAS PÉTER ÍRÁSA A MŰVELŐDÉS 2004 MÁRCIUSI SZÁMÁBAN BODOR FERENC HALÁLÁNAK TIZEDIK ÉVFORDULÓJÁN A Városháza projekt: hogyan tovább? Látván látva a főváros pénzügyi vergődését, ma már a napnál is világosabb, hogy hogy az Egeraat-féle terv soha nem fog megvalósulni. Akik mindvégig ellenezték a PPP-rendszerű beruházást, amelyet a későbbi kereskedelmi bevételek finanszíroztak volna, és hatalmas volumenű új forgalmat vonzott volna a Belvárosba, fellélegezhetnek. Nem csak ez a terv, soha más ilyen, forgalom-ide-vonzó terv sem fog megvalósulni, mert a trend végleg megfordult. De mi legyen akkor a sebbel, amely ott éktelenkedik a Károly körúton? Mi legyen a végtelenül lerobbant Főpolgármesteri Hivatallal? Most megint ál-kegyelmi állapot van: két-három évig bizonyára nincs lehetőség új beruházásba fogni. Most kellene kiérlelni a végleges megoldást. Ha én a főpolgármester helyében lennék, egy biztost neveznék ki (tanulhatna ilyen tekintetben a miniszterelnök úrtól, aki ebben különösen jól teljesít), akinek az lenne a dolga, hogy megvitatja a különböző megoldásokat a szakmai szervezetekkel. Alapvetően két megoldás létezik, ehhez nem kell nagy bölcsesség. A vitakerülő, minimalista megoldás az lenne, hogy kifejezetten a városháza igényeit kielégítendő, a környezetbe illő irodaház épülne a Károly körúti szárnyra, ahová az apparátust végleg vagy legalábbis a műemlék épület tatarozása idejére át lehetne költöztetni. A tatarozás korszerűsítést jelentene egyben, és a szégyenletes udvari toldások kipucolását, a Duna felé az átjárások megnyitását. A vitakeltő, de ígéretes megoldás az utolsó tervpályázat egyetlen igazán eredeti ötletének megvalósítása lenne. A Zoboki-féle csapat a gordiuszi csomó átvágását javasolta: az Invalidusház jelentős visszabontását, oly módon, hogy egy téglalapot hozna létre, egy ma csak tömegében létező hátsó homlokzat méltó megépítésével. (Kegyes, de szerintük hűséges hazugsággal.) Így egy új belvárosi tér jönne létre, egy igazi pesti főtér, ami valóban hiányzik. Zobokiék két új épületet is terveztek a térre, egy pontszerű magas házat, illetve egy alacsony üléstermet. Ezek formájukat tekintve egyáltalán nem nyerték el a zsűri tetszését. Igaz, a bontások sem. Pedig a patthelyzet feloldásának kulcseleme éppen ez lehet. Egy másik gordiuszi csomó: az utolsó Vár-beli rom Az egykori Honvéd Főparancsnokság és Honvédelmi Minisztérium földszintje 67 éve áll ellen minden racionális tervnek. Az eredeti épület újra-építése mint logikus megoldás, erények híján nem merült fel. Érdekes módon a bontás sem. Érthetetlen: egy fél tucat értékes épületet lebontottak a Várban, a palotát a felismerhetetlenségig átépítették – ez meg maradt. A múltkor kifaggattam Simplicissimust, hogy ő mit tenne a telekkel, ha felszabadulna. Helyeselte a bontás ötletét, és két megszívlelendő dolgot is mondott, amellett, hogy leszögezte: szerinte nem kérdéses, hogy az ide építendő földszinti funkció csakis egy turista-kiszolgáló létesítmény lehet: leginkább információs iroda, kvalitásos ajándékbolt, egyebek. Az emeletre pedig a köztársasági elnök bankett-terme, amelyet igénybe lehetne venni más állami fogadásokra, konferenciákra is. Egy félig durva köztéri tábla Ezt a táblát Simplicissimus a II. kerületi Keleti Károly utcában lelte, és az benne az érdekes, hogy az udvarias hangnem egy durva ábrázolással párosul, ami gyengít az erején – átbillen az agresszivitásba. Különösen, mert azoknak is olvasniuk kell napról napra, akiknek se kutyájuk, se macskájuk, és nem is azonosulnak ezzel a hangnemmel. Pedig kevés olyan városi magatartásforma van, amely annyit javult volna, mint a kutyatartás. Ma már az a meglepő, ha van olyan kutyás, aki nem takarít a kutyája után. Az is lehet, hogy a megcélzott kutyatulajdonosok már rég magukba szálltak, elköltöztek, vagy eltemették kedvencüket, de a tábla továbbra is virít... Vajon volt közgyűlési határozat, vagy csak egy öntörvényű lakó követte el, amit látunk? Ha volt, akkor vajon mikor jön el az idő, hogy egy másik határozattal levegyék? Nehéz kérdések ezek. Erre a kérdésre mindenesetre született már maradéktalanul helyeselhető propagandamegoldás. Mégpedig a sötét ügyeiről elhíresült Terézváros területén, az előző önkormányzat idején. Finom, időtlen megoldás, évtizedekig is szolgálhatna, ha a zománcozás kellően jó minőségben készült volna. Eltűnt hangok A minap újraolvastam Jókai nevezetes írá sát arról, hogy milyen hangokra emlékszik fiatalkorának Pestjéről, még a negyveny nyolcas forradalom előttről. Erről eszembe jutott, hogy én is hatalmas változásokat 32 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
