Budapest, 2012. (35. évfolyam)
1. szám január - SZÓL A RÁDIÓ - Budapest néprajzáról
Ki gondolná, hogy ha végigsétálunk Budapest utcáin, minden ház, minden utca régi hagyományokat rejt, minden ember, aki közömbös arccal sétál el mellettünk, régi, hagyományos titkok ismerője és hordozója, rejtelmes mágiák és varázslások végrehajtója, amellyel egy egykori valóságnak hódol? Vannak emberek, kik vidékről jönnek, és sohasem lesznek teljesen urbánusak, de még utódaikban is átüt a vidékiesség. De kivétel nélkül minden emberen rajtaragad annak a kerületnek, annak az utcának a hagyományos magatartása, amelyben megszületett, és amelyhez tartozik. Más a józsefvárosi ember, más a belvárosi, más a kiskunhalasi. Egész életében, még ha csak gyermekkorát is töltötte e helyeken, annak a hagyománynak marad hűséges hordozója. A barátnőm azt mondja hogy „penyiszles” a lekvár, nem meleg a „vasalló”, és „ellépek” a szomszédba. A másik barátnőm azt mondja, hogy „paszulyt” ettünk, gyerek helyett „pulyát” mond, és minden e-t hosszan ejt ki. A férjem „madracni”-n alszik, és „sparhejt” mellett melegszik. E három példa háromféle eredetre mutat: Alföld, Tiszántúl, Ferencváros. Márpedig ezek azt bizonyítják, hogy minden ember megőrzi a maga táji jellegét a városban is, az úri osztályon belül is. Sőt, mintha tetszelegne is abban a lokálpatrióta büszkeségben: lám én innen és innen való vagyok! A városban fejlődik ki a szűkebb haza iránt való szeretet, még ha az illető csecsemőkorában került is el onnan. Minden úriházban asztalra kerül ünnepélyes alkalmakkor egykét olyan étel, ami annak a vidéknek a különlegessége, ahonnan a család származik. Még a legnívósabb pesti társaságokban is lejegyzésre méltó adalékokat találhatunk, ha nem is gondolunk a békevilág könnyelmű, léha, bőrébe nem férő urainak jósnő-javasasszony divatjára, a vénasszonyos vallási babonákra vagy a háborús időkben erősen terjedő okkultista tanokra, „népies” hitre, hanem csak egyszerű, mindennapi dolgokra. Melyik leány nem csinált Luca-cédulákat december 13-án, András-csillagot november 30-án, ki nem öntött ólmot Szilveszterkor? A legkezdetlegesebb tabu-hit, mágia, rontóelhárító varázslások egyenes leszármazottai szerepet játszanak mindennapi életünkben, anélkül hogy tudomást vennénk róluk. Fej vagy írás! és a földobott pengő esésére bízzuk sorsunkat. Semmit „el nem kiabálunk”, hanem gyorsan, mégpedig fán, lekopogjuk. Világért sem fordulnánk vissza az otthon felejtett zsebkendőért, inkább egész nap húzzuk az orrunkat. Tizenhárom vendéget nem hívunk, mert egy biztosan meghal közülünk. (Nem gondolva arra, hogy ez onnan eredhet, hogy az Utolsó vacsora vendégei is 13-an voltak.) de 13-án és pénteken is baj érhet bennünket, bár vannak olyanok is, kik épp ezen a napon szerencsések. A leány, aki tükröt tör, hét évig nem megy férjhez. Ha csuklasz, emlegetnek, bevered a könyököd, vendég jön, cseng a bal füled, jó hírt hallasz. Kéményseprő, négylevelű lóhere, malac szerencsét hoz, fekete macska, pap szerencsétlenséget. Tűt, ollót nem ajándékozunk, mert elvágjuk a barátságot, a pénzt megköpdössük: apád-anyád idejöjjön! Folytathatnók, de fölösleges. Mindenki ismeri őket, nevet rajtuk, és használja őket. Úgy van velük, mint a kevéssé hívő ember a templommal: ha bajban van, vagy valamit nagyon szeretne, folyton ott ül, de ugyanakkor végigcsinálja az összes babonás eljárásokat is, minden padlórecsegésben jelt lát – nem mintha hinne bennük, de hátha mégis. Meghallgatja a cigányasszony tanácsait, kártyát vettet és így tovább. Már ezek a közkeletű, általános szokások is néprajzi gyűjteménybe illenének, mert valamennyi a 10 BUDAPEST 2012 január Jósda a Vurstliban A kéményseprő mindenütt szerencsét hoz
