Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: Az elfelejtett ifjú: márciusból
ennek okán gróf Andrássy Gyuláné 1869-ben már nagyságos úrnak titulálhatja abban a levélben, amelyben megköszöni, hogy a tanácsos 1750 forintot bocsátott a rendelkezésére, mint a „jótékonyság géniuszára”, amit aztán a miniszterelnökné vezette budai jótékony nőegylet fel is használt. (Az ezzel kapcsolatos levélváltás a családi iratok között maradt fenn: Torontóban...) Lukácsy Sándor több részletével korábban idézett írása az 1860-as évekből s az az utániakból már nem tartalmaz adatokat, újabb forrásra nem bukkant, hogy tovább mesélje a maga történetét az elfelejtett márciusi ifjúról. Pedig hátra volt még abból egy igazán érdekes fejezet, amely 1870 körül kezdődött. A közönség fölfigyelt egykori hőse különös jellemváltozására. A kifogásolt stílus bizonnyal addig sem lehetett idegen tőle, de úgy tűnik, ekkor hatalmasodott el rajta: valamiféle nárcizmus, furcsa szokásokkal körítve. A Borsszem Jankó 1871 novemberében egész alakos gúnyrajzával állítja címlapja pellengérére. Meg mert olyasmit mutat parlamenti szereplése is – abban az évben választották meg Samassa püspöki kinevezése miatt, pót választáson, Újbányán, természetesen ellenzéki honatyának –, amit nehéz józan ésszel megérteni, megmagyarázni: „... Józsua ... olyanokat mond, hogy bámulatában megáll a nap s szavától leomlanak a falak – a pártok ... unisono hűledeznek és dűledeznek beszédeitől. Pedig okos ember, mint ismerősei mondják, csakhogy az a bogara van, hogy nem akarván elmondani, a mit mások mondanak, mindig olyanokat mond, a mit mások nem mondanának.” S aztán, a cím magyarázatául (az írás élén három szó áll: „Jolicoeur, Belamour, Nyíri Józsa” – azaz: Báj, szerelem, Nyíri Józsa) kitér azokra az allűrjeire, amelyek miatt a közönség nem tartja egészen szabályosnak a viselkedését: „Midőn én ta lálkoztam vele, mindig pongyolában volt. Azon férfiak, kik ismerik, azt mondják, hogy ha nő volna: azonnal beleszeretnének. A nők meg azt mondják, ha férfiak volnának, elvennék Józsát. Csak egyet sajnál, hogy a Duna nem Köln mellett foly el. Így mindennap kölni vízben fürödhetnék meg.” Csak néhány hónapot kell várni már, és a Borsszem Jankó rajzának Adonisza bevonul – bekényszerül – az elmegyógyintézetbe. Valamikor 1872 februárjának végén szállítják Döblingbe, friss az eset, amikor annak az évnek márciusában, majdnem annak idusán (13-án) párttársa, Domahidy Ferenc még életében elparentálja a Tisztelt Házban. Tapintatosan a túl hosszú parlamenti ülésezéssel és a hivatali túlterheléssel magyarázva Nyíri végzetes összeroppanását: „Áttérek most már arra, hogy czélsze rűségi szempontból, miért nem fogadhatom én el az inditványt? (t. i. az ülések időtar tama meghosszabbításának tervét – B. P.) ... egyetlenegy szomoru példát hozok fel, a mely a legközelebb multban előttünk szomoruan merült fel, s a mely bebizonyitotta, hogy a szerfölötti munka-megerőltetésnek mily szomoru következményei lehetnek. Ugyanis ez Nyiry Jósa képviselő példája, aki a minisztérium által annyira tul volt terhelve hivatalokkal, a melyeknek ő megfelelni kívánt, de melyeket meg nem birva kénytelen volt leroskadni.” A közönség szűk két év múlva hall új hírt Józsáról: haláláról. Nyíri Jósáné született Csiky Teréz – s az összes rokon – „mély fájdalommal jelentik a feledhetetlen férj, illetve atyja, nagyatyja és testvérnek ... élte 52-ik évében, hosszas szenvedés után, Bécs melletti Döblingben 1874. évi február hó 11-én bekövetkezett elhunytát. A boldogult hült teteme Budapestre szállitva a kerepesi út melletti temető kápolnájában rom, kath szertartás szerint f. évi február 14-én d. u. 4 órakor fog beszenteltetni és nyugalomra helyeztetni.” A Kerepesi úti temetőben, messze a bejárattól, a fal melletti kripták egyikében porlad mind a mai napig immár békében Nyíri Józsa, azóta elhalt tucatnyi családtagja körében. E sír felirata volt a kiinduló pontja annak a családtörténeti kutatásnak, amely végül elvezetett Torontóig, ahol 1956 óta praktizált a most már nyugalomba vonult ükunoka, dr. Jeney László . Józsáék már említett egyetlen gyermekének, Aladárnak Vilma nevű leányát vette el Jeney Alfréd Aladár , az ő unoká ja a most 83 éves kanadai háziorvos. Aki maga is súlyos történelmi magánidőket élt át: vádlottja volt 1953. decemberében Budapesten, az egyik utolsó koncepciós bűnvádi eljárásnak, az úgynevezett orvospernek. Tíz évet kapott. Ötvenhatban szabadult, december 12-én pedig elindult a határ felé, hogy december 16-án megérkezzen Ausztriába. Pere és az előzmények, majd „disszidálása” történetét, édesapja életútjának ugyancsak fordulatos históriáját megírta nekem két hosszú, egyenként hat oldalas, sűrűn gépelt levélben. Izgalmas, érdekes, informatív korrajz mind a kettő. Publikálásukhoz nem járult hozzá: „Amiket itt írtam – válasz levelére. De ez nem engedmény, hogy mindez ami személy szerint rám vonatkozik, nyilvánosságra hozassék.” Ükapjáról a nevén kívül gyakorlatilag semmit sem tud. És csak a Borsszem Jankó gúnyrajza alapján sikerült kettőnknek közös munkával azonosítani azt a régi fotográfiát, amit elvitt magával hajdan egészen Torontóig, s amiről mostanáig nem tudta, kit is ábrázol. Nyíri Józsát. A már-már tökéletesen elfelejtett ifjat: a legendás márciusból. ● 9 BUDAPEST 2011 március
