Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - A borítón: Art-tatlanul
BUDAPEST 2011 március BUDAPEST – s az ország – stadionját (talán) mégsem bontják le. Pedig! nemzeti intézmény... Mifelénk az a szokás ugyanis, hogy lebontatjuk a nemzeti intézményeket (is). Itt van például a Nemzeti. Mármint a színház. Az, amelyet a reformkorban építettek fel első állandónak s magyarnak, sokak lelkes igyekezetével, ajándék telken, mai szóval szólva: civil összefogással. Mert hogy az akkori hivatalos városi, megyei és országos hatalomnak semmi érdeke nem fűződött egy ilyesfajta szimbolikus intézmény ide sikerítéséhez. Mármint oda, ahol aztán az 1830-as évektől az 1900-as évek első évtizedében kiügyeskedett kiürítéséig, majd lebontásáig működött is: a Rákóczi útnak a Múzeum körúthoz közel eső telkére. Egyike ez a maga teljességében a legszebb budapesti – és nemzeti – történeteknek egyébként. A szálakat egy bizonyos Máder Rezső mozgatta, aki a hajdan a mai Blaha Lujza téren állott, akkor majdnem új Népszínház működtetésének volt a felelős vállalkozója. Ám a bolt akadozott. A szép reményekre jogosító intézmény nem hozott elég hasznot, gyéren látogatta a közönség. Máderről – amit minden kortárs tudott is – talán nem egészen alaptalanul terjedt el: családi-vérségi kapcsolat fűzi a Habsburg uralkodóházhoz, egy, a királyhoz közelálló főhercegnek volna a nem vállalt rokona. Maga is igyekezett úgy berendezni az arcát, szakállal, bajusszal, hogy hajazzon őfelségére. Terjeszteni kezdte továbbá, hogy a (régi, az akkori) Nemzeti Színház tűzveszélyes. Azért lobbizott tehát, erre hivatkozva, hogy a kultuszkormányzat vegye át az ő szinte vadonatúj épületét, s használja azt az ország első számú teátrumaként. Maga a miniszter szemlélte meg a hamis gyanúba keveredett, már kétségtelenül kopottas házat, de oda, ahová a lefizetett tűzoltókat fölküldték, a recsegő padlásra persze nem mászott föl. Így aztán el is fogadta a lánglovagok jelentését, nagy a baj! S aláírta a papírt, amivel megmentette Mádert a csődtől. Hogy mi lett aztán a Népszínházból Nemzetivé avanzsált épület sorsa, ott a hatosnál, az óra mögött, tudja mindenki ma is Budapesten. Lebontották. Nem vitás, itt, mifelénk, szeretett fővárosunkban, régi szokás bontani. Mintha sok évszázados és zaklatott történetében nem lett volna elég havária, amikor pusztult, mert szervezetten pusztították. Békeidőben meg? Ha jön egy magát erősnek gondoló vagy éppen tényleg erős hatalom, döntésre jogosított, pénz-paripa-fegyverrel felszerelt intézmény, hatóság, akárki, az első ötlete: ami nem tetszik neki, takaríttassék el. És az így eltervezett és végrehajtott lépések mögött – micsoda eufemizmus! még hogy lépés... – soha sem túl nehéz megtalálni a mindenkori Máder Rezsőt. A Stefánia úti Puskás Ferenc Stadionnak, Dávid Károly nemzetközileg elismert építészeti minőséget hordozó alkotásának egésze vagy egy része (sokalakos szoborparkja) többször is veszélybe került már a közelebbi évtizedekben. Kimondták többször az illetékeseknek nevezett illetéktelenek, hogy le kell bontani. És a helyén aztán... valami fantasztikusat persze ... biztos az ízlésük ... mint minden erősebb kutyának... Mert az, ami ott áll!? Fönt jártak a tűzoltók. Kész a jelentés. Ám akik mostanában megszólalnak ebben az ügyben, szemmel láthatóan nem gondolják, hogy ne volna más megoldás. Legyünk megint naivak. Mert sajnos mára ez maradt szinte az egyetlen mentális menedékünk. Naivnak lenni és azt gondolni: akadhatnak, akik döntéshozóként, a döntést előkészítőként értik végre, miről szól mindig ez a történet. Megpróbálják hát megmenteni-átmenteni a város örökségének most éppen ezt az elemét. Keresik a megoldást – nem az elpusztítására, hanem a megújítására. Az új stadiont – ezt hallani a készülő tervről – belefoglalják majd az alkotók a régibe. Kell ehhez valóban tehetség, invenció. Aki megoldja majd az építészeti feladatot, vitathatatlanul jelet hagy. Kreativitásának érvényes bizonyítékát. Hozsánna! Bárcsak ne tudnánk közben, hogy szintén minapi hírek szerint a legújabban védelemre javasolt épületek országos listájából menet közben törölték a Népstadiont... Bárha ne látnánk, hogy változatlanul recseg-ropog odafent a védelem padlása. Józansággal fagyasztva meg a naiv reményt: nem mindig a bontás receptjével pusztítja tovább önmagát BUDAPEST BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXIV. évfolyam, 3. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Pro Cultura Urbis Alapítvány támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Art-tatlanul (22. oldal) A hátsó borítón: Buda legendája (2. oldal)
