Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten V.
még 265 volt belőlük – másodlagos jelzése volt csupán e folyamatnak. A nyolcvanas évek presszóiból továbbra is a „Megáll az idő” életérzése áradt, alkalmatlan és érzéketlen terek maradtak a posztmodern szellemi útkeresések befogadására. (Ismét Cseh Tamással: „És kérem, nem lehetne másképp? / Nem, mert ez egy eszpresszó!”) Mind elhasználtabb belsőikben csupán az első játékautomaták megjelenése jelezte az idők változását. Az 1989-1990-es kelet-európai földindulás sem hozott szinte semmi újat az életükben. Miként egy évtizednek előtte a szellemi-mentális fordulat, most a nagy politikai változás iránt maradtak érzéketlenek, szép példájául a vendéglátó formák más korszakokban is mutatkozó öntörvényűségének és tehetetlenségi nyomatékának. Jól látható volt ugyan, hogy kezdenek fogyatkozni, imitt-amott sörözővé, bárrá alakulni, és tudni lehetett, hogy nem létezhetnek tovább a régi módon, ám a fölszámolódás és/vagy a különféle funkciómódosulások folyamata hosszú évekre elhúzódott. Csak a bizonytalanság volt bizonyos, az ezredforduló kávés fellendülésének még alig néhány előjele mutatkozott csupán. „Az utóbbi években azután – írta 1996-ban Wilhelm Droste – a kávé eme kisebb és gyorsabb hadállásait is megtizedelték. Aki ma Bodor Ferenc Pesti presszók című könyvével indul a városban felkutatásukra, tanúja lehet ennek az agressziónak. Szinte hetente törölhető egy presszó a tartalomjegyzékből. Budapest megint nagy átváltozóművésznek bizonyul. A város átöltözködik. Tegnap még presszók határozták meg az utcaképet, ma már éjjel-nappali közértek, Kleiderbauerok, Toplessbárok és benzinkútszerű vegyeskereskedések.” Igen, fontos esemény volt, amikor 1992-ben a Városháza kiadásában megjelent Bo dor Ferenc fönt említett kötete. A számos városi és hagyományos néprajzi tárggyal foglalkozó garabonciás művelődéstörténész régóta hiányzó összeállítást tett le akkor a kávézás szerelmeseinek asztalára, melyet a tájékozatlanabb olvasó a maga idejében afféle presszós bedekkernek hihetett. Nem így lett, a hatvan lírai közelképet tartalmazó kötet hamarosan a kimúlófélben levő szocialista presszókorszak szellemi búcsúintésévé vált, s a jelek szerint evvel maga a korán, 1994-ben elhunyt szerző is tisztában volt: „A presszók felett – írja az előszóban – a mai Budapesten legalábbis, eljárt az idő. Hifitorony boltok, sörbárok, shopok éktelenkednek a helyükön. Eltűnnek a régi presszók, mint a jelképpé vált Quint is a Városháza oldalában, polgárok, szerelmespárok egykori menedékhelye. Úgy látszik, a századvég vendéglátása már nem szereti, ha az emberek beszélgetnek és kávét isznak.” Bodor Ferenc érdemeit azonban ezen a munkáján túl is méltatnunk kell. A halálát megelőző tizenöt évben szinte egymaga tartotta ébren a kávéházak és az eszpresz szók múltja és akkori áldatlan jelene iránti szellemi figyelmet. További ide vonatkozó szövegei egy részét a válogatott írásait tartalmazó Városkapu című kötetben találja az olvasó (Budapest, 2001, Magyar Iparművészeti Egyetem, válogatta és szerkesztette Bodor Katalin és Götz Eszter. ), írásos élet műve közel teljes bibliográfiájával együtt. A szocialista presszókorszak tehát véget ért a kilencvenes évek első felében, ám névadója a kávés nyilvánosság része maradt. Megmaradt számos, részben megújult, régi hely is – a Sport, a Terv, a Kávés Katica, a Vőlegény, a Tünde, a Gyöngy, a Művész stb. –, és mindenekelőtt elevenek maradtak azok a szükségletek, amelyek a harmincas évek második felében életre hívták e kis koffein-szentélyeket Budapesten, a kávéházak városában. Ennek köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtized kávés felvirágzásában eszpresz szók is nyíltak és nyílnak, nem egy esetben nosztalgikus gesztusokkal a forma múltja iránt. A megmaradtak között a legjelesebb azonban a maga idejében is első Bambi, amely 1961. május elsején nyílt a Frankel Leó utca és a Bem tér sarkán, s amely egyébiránt a kiváló Tölgyfa Galériát vezető Bodor Ferenc egyik utolsó törzshelye is volt a Margit körúti Mokka mellett. (Ez is áll még, nevezetessége a mellékhelyiség feletti falon a régi, kifényesített karos kávégép, amelyet sok ezernyi társával együtt az évezred elején szorítottak ki mindenünnen az új és gyorsabb, gombnyomásos gépek.) Ma a Bambi szinte az egyetlen eredeti arculatát megőrzött presszó Budapesten. L-alakú, a hagyományos nagykávéházi tereket idéző belsője már az utcáról hívogat a fehér függönyös ablaktáblák mögé. A tágasság érzetét csak fokozza a tízemeletes épület alá benyúló ernyős terasz, bent a kiszolgáló pult fölül Felix Salten meséjének őze néz ránk szeppent derűvel. A hosszanti szárny piros műbőr borítású pamlaga fölött égetett csempés életképek tapadnak a falra, a fémlábú stokik ülőfelülete is piros, valódi presszóasztalokhoz ülhetünk. Olcsóság uralkodik ételben-italban, nem csupán melegszendvics és debreceni, de különféle rántották is kaphatók. Az ízlés és kívánalom szerint elkészített kávék a szocialista presszókorszak hatvanas évekbeli színvonalát és ízeit idézik, a közönsége demokratikusan vegyes. Ma is élő, eleven hely. Mi sem áll tőle távolabb, mint önnön múltjának dédelgetése, erről elfogult törzsvendégeként tanúskodhatom. A piros pamlagsor szélén, a fogas alatt ülve messzire látni, olykor még az Androméda ködön is túl. ● 23 BUDAPEST 2011 december A nevezetes Bambi 1988-ban fotó: Szatmári Gergely
