Budapest, 2011. (34. évfolyam)
11. szám november - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten IV.
a Rosemary finom, kedves kiszolgálóhölgyei: tanítónők és ügyvédnék változatlan mosoly lyal látják el munkájukat.” Az idézetből kitű nik, a háború után már nem az volt a kérdés, melyik nem szolgál fel az eszpresszókban, hanem az, hogy addig pénzért sosem dolgozó úriasszonyok is erre kényszerülhetnek. A szocialista vendéglátás az oly egységes neonfeliratok révén Budapest városképén is jól felismerhető nyomot hagyott. Az 1889-ben felfedezett technika az első világháború előtt jelent meg Párizsban, Budapesten pedig a harmincas években terjedt el. Igen kevés képünk maradt róla, ma is olvasható felirat pedig egy sem. Ám a háborús pusztítások és a fényfoltos ötvenes évek végétől jó egy évtizeden át valóságos reneszánszukat élték a városban. Szinte minden üzlet portálfelirata és reklámrajzai evvel a technikával készültek. Ezek a színes fényszavak és fényrajzok is összekötik Budapest legelső presszóit a megmaradt maiakkal, a harmincas évek világvárosát a hatvanas évekbelivel. Aki felemelt fővel és figyelmes szemmel sétál az utcán, ma is láthat egyet-egyet belőlük, ha kivilágítatlanul is, mint például a Bosnyák tér 2. alatti, régóta elkocsmásodott Zuglói eszpresszó utcafrontján. A viszonylagos szabadságnak, amely e helyek puszta létében állt, ára volt. A kommunista államhatalom belügyi szervei kezdettől látták, hogy a nyilvános terek az emberek megfigyelésének kitűnő lehetőségét kínálják. Forduljunk csak a legismertebb irodalmi példához, Esterházy Péter Javított kiadásához. Ismeretes, kilenc évnyi munkával épp végzett nagyszabású apakönyvével, a Harmonia caelestis-szel, amikor tudomására jutott apja 1957-es beszervezése, és bő két évtizeden át húzódó ügynöki tevékenysége. E traumatikus tudás könyve lett a Javított kiadás. A mű az apa válogatott jelentéseinek részleteiből, a tartótiszt jelentéseiből és a hozzájuk fűzött írói-fiúi kommentárokból szövődik. Az idézett és az Esterházy által tömörített részletek a jelentések teljes anyagának csak egy kis részét tárják elénk, mégis vagy félszáz különféle vendéglátóhely, elsősorban presz szó tűnik elénk belőlük. Az első passzus egy 1957. márciusi helyzetet kommentál: „Mű vész presszó. Na oda se tudok ezután már úgy beülni, hogy erre ne gondolnék. [Tudtam, az ember felejtésre van.] Egyik asztalnál ült Mándy, másiknál az édesapám. Végső soron mind a ketten jelentéseket írtak, egyik az Úristennek, másik meg egy ... főhadnagynak.” Ezt már az apa jelenti, 1961. július 28-án: „Feladatom volt még, hogy a Szamovár eszpresszóban felkeressem Sz. É-t. Úgy mentem oda, mint aki nem tudja, hogy ott ismerőst talál és »csudálkozva« fedeztem fel a pénztárnál.” Tartótisztje 1964. január 17-én így utasítja: „Feladat: Az Imbisz presszóba menjen el szerda és pénteki napokon, valamint vasárnap délelőtt, lehetőség szerint a társaság közelében foglaljon helyet. Ügyeljen arra, hogy feltűnő magatartást ne tanúsítson. Vigyen magával fordítási anyagot abból a célból, hogy ne tűnjön fel a társaságnak, hogy egyedül ül, és nem foglalkozik semmivel. Egyelőre csak megfigyelést eszközöljön.” Ez az Imbisz presszó nem más volt, mint az egykori híres Valéria kávéház, Kosztolá nyi egyik korai törzshelye. Szép Ernő 1913-as Illúzió című tárcájában boldogan tobzódik a város messzi tájakat, tengeri nyaralóhelyeket idéző kávéházneveiben. Zelk Zoltán 1964-es Honvágy című írá sában az elgyötört munkaszolgálatos század lerongyolódott alakjai úgy tartják magukban és egymásban a lelket, hogy sorolni kezdik a Nagykörút kávéházait. Esterházy Péter 2002-ben könyve végén útnak indul, hogy bejárja a presszókat, vagy legalább a hűlt helyüket, ahol ügynök apja egykor „dolgozott”. Íme három kávés lista, a modern magyar irodalom és történelem három szövegpontja! Kössük össze őket, s fölöttünk magaslik a lejtő, amelynek az alján állunk. Már ha sikerült megállnunk rajta. ● 35 BUDAPEST 2011 november Az első Mackók egyike Matur Margit kávéfőzőnő a Vígben (1960) forrás: MKVM
