Budapest, 2011. (34. évfolyam)
11. szám november - FIGURÁK - Buza Péter: Kisasszonyok munkában
ki! Megvan, tessék! Központ! Csengetem! Foglalt! Központ! Központ! Központ! Örökké- Egy leány háta mögött állapodtam meg, aki acélkék ruhát visel s még kontyot. Fekete hajjal koszorúzott fejét fölveti, hirtelen föláll ringó székéről ... Most váltják föl. Vele beszélgetek. Ő kérdezi:) – Mi érdekli? – Ez a fal. Tízezer hüvely. Mindegyik egy állomás. Bármelyik munkahelyről kapcsolni lehet az egész várost. – Miért lobog ez a lámpa? – Valaki idegeskedik, rázza a villát. (Ha nem volnék itt, azt hinném, én vagyok az.) – És ez miért ég folyamatosan? – Elromlott a készüléke, nem tud beszélni. Most mögötte táncol az előfizető. – Táncol? – Így mondják. – És ez a két fénykör? – Ezek már össze vannak kötve, de még nem találkoztak. Csengetik. – Mivel? – A figyelőkulccsal. – Miért ugrott föl az a hölgy? Magas számot kértek tőle. (A hintaszék, amint félrelöki, semmi zajt se ver, a kezelőnő némán dugaszol, a hosszú zsinórral összeaggat két lelket, mely a térben keresi egymást.) – Mik ezek a dugók a hüvelyekben? – A kikapcsolt számok. A zöld dugó: nyaral. A süllyesztett fehér-zöld dugó: nem fizet (Sokan nem fizetnek.) – Mindig ennyi a jelentkező? – Csak ilyenkor, délben. Ekkor a legtöbb. ... De mindjárt elcsendesedik. Háromkor újra kezdődik, s tart ötig, aztán fokozatosan kifárad, megnyugszik. (Kisétálunk a verőfényes, tágas előcsarnokba. Leányok jönnek-mennek, s munkából, vagy munkába, már teljesen fölszerelve fejhallgatójukkal, mely mintegy páncélba veri finom fejüket, csak bal fülüket hagyva szabadon, a külső világ számára, keblükön a mell-hallgató fényes szerkezetével, melyből holmi csodálatos, leoperálhatatlan acél-tályogként, negyvenöt foknyi szögben hangtölcsér meredez a száj felé. Mindegyik maga zárja el készülékét, hogy fertőzést ne kapjon.) – Nagysádok? – Nem vagyunk már azok. Csak a kávéházi telefonkezelők neveznek még így: „Kedves nagysád, édes, drága, aranyos nagysád.” Hála istennek a többiek elhagyták. Felesleges. – Vannak rokonszenves hangok? Goromba hangok? – Az sok. – Férfiak? – Inkább a nők. – És hogy gorombáskodnak? – „Alszik, drágám?” „Regényt olvas?” „Érdekes a regény?” (Esküszöm ebben a hajszában nem egy regényt, de egy epigrammát se lehet elolvasni.) Meg aztán máskép is. – Például. – Eh. (Nem akarja közölni, de már mosolyog.) „Fene egye meg a körmét.” – És mit felel rá? – Semmit. Nekünk tilos feleselni. Örülünk, hogy túl vagyunk rajta. Gyerünk tovább. – Mondja, mit povedál annyit ez a város? – Hivatalos titok. – Nem kíváncsi a beszélgetésekre? – Talán a kezdő, az első napon. De másnap ő is megúnja. Mindig ugyanaz. – Akadnak érthetetlen beszélők? – Néha egy kétéves gyerek, aki először telefonál. Akkor a mamát kéretjük oda. Néha egy részeg. Tegnapelőtt, mikor éjszakás voltam, valamilyen ittas ember egy negyedóráig lógott a tölcséren s mindig csak ezt dadogta: „Csak az a baj... csak az a baj...” – Mi volt a baj? – Az, hogy nem tudta, mit akar. – Telefonugratások? Telefonviccek? – Békében, április elsején a hülyék intézetét nem volt szabad kapcsolni: „kidugaszolták.” Mindenki azt kérte. Ma már nem ilyen jókedvűek a pestiek. – Mi van itt karácsony éjszakáján? – (Nevet.) Sírás. – Az előfizetők is sírnak néha a telefonba? – Ha a mentőket kérik. Egy orvost, minden szám nélkül, akármilyen orvost, az isten szerelmére. Ilyenkor jajveszékelnek, elszaladnak a készüléktől, ráakasztják a villára a hallgatót. Nekünk kell őket felcsengetnünk, hogy voltakép mit is akartak, ellenőrizni, hogy megérkezett-e már a segítség. (Nyujtózkodik.) – Fáradt? – (Halvány telefonhangon.) Kicsit. A szem fárad ki, a fül, a torok, a hát. Meg a kar, amint az ember a magas számokért nyúlkál. Nekem szerencsére elég hosszú a karom.” A gépírókisasszonyról pedig verset írt Kosztolányi: „Ülsz. / Figyeled azt, amit hallasz és szavam / villámként cikázik át gyors agyadon / s renddé tömörítve, / ragyogva szikráz ki ujjaid hegyén, / amint vered egyre ezt a zakatoló, / ezt az ördögikeserves acélzongorát.” Költő kell ahhoz, hogy azt a batárméretű alkalmatosságot, ami ott trónol az Edisonnak szánt felvétel asztala közepén, zongorának lássuk. De hát Kosztolányi költő volt. Igazi. ● 27 BUDAPEST 2011 november
