Budapest, 2011. (34. évfolyam)
10. szám október - Zappe László: A Margit utcából Gül Baba türbéjéhez - Marafkó László: Klasszikus a szobatársam
Véletlenül keveredtem Gül Baba türbéjéhez. A Margit utcába igyekeztem – kivételesen kocsival – a Margit körút felől. Addig keringtem föl, majd lefelé, míg egy zsákutcában találtam magam, ahonnan nem volt kedvem visszafordulni. Pláne nem, amikor fölismertem, hogy Gül Baba türbéjénél vagyok. Ide talán visszatalálok – gondoltam, de azért nem minden aggodalom nélkül indultam el lefelé. De nem erről, hanem a visszaútról szeretné beszámolni. Hamarosan megtaláltam ugyanis, amit kerestem, a Margit utca 9.et. Ide hirdették a TÁP Színház legújabb bemutatóját. Mégpedig többféle címmel, a legutolsó, ha igaz, a következő volt: Megjegyzem különös: éppen a város közepén. A TÁP Színház Vajdai Vilmos szülemé nye, de talán pontosabb így: a másik énje. Vajdai majdnem ötvenéves, és ennek a közel fél évszázadnak csaknem felében a Katona József Színház tagja, előadásainak lelkiismeretes, pontos, a társulati munkába jól illeszkedő mellékszereplője. Fő munkahelye azonban nyilvánvalóan a mellékfoglalkozása. Inkább zenész, lemezlovas, és több mint másfél évtizede a TÁP Színház alkotója. Jobb szó aligha van arra, ahogyan ezt a meghatározhatatlan alakulatot működteti. Első önálló attrakciója, vélhetően a TÁP születése az a pillanat lehetett, amikor kijött, majd „Hajajaj!” kiáltással visszavonult, és többé nem került elő. Sajnos vagy szerencsére nem voltam jelen, MGP beszámolójából tudom, hogy jeles értelmiségiek, köztük politikusok jó sokáig várták, hogy mi lesz ebből. Nem lett semmi. A blöff – mert mi másnak nevezhetnénk a publikum ilyen átejtését – a TÁP-nak azóta is vezéreszméje, ha nem is kizárólagos gondolata, illetve mondandója. A Minden rossz kabaré fejezte ki talán a legplasztikusabban a Vajdai-féle színház alapgondolatát. Ebben a valóban merész esetlegességgel összedobált műsorfolyamban sokszor jutottak el az „olyan rossz, hogy az már jó” magasrendű művészi eredményéig. A világ ócskaságát arcunkba vágó, bravúros silányságig. Előállítottak persze bőségesen rendesen rendhagyó módon sikeres alternatív produkciókat, bátran sikertelen próbálkozásokat, no meg Kurátorok címmel egy hatalmas, féléjszakás paródiasorozatot alternatív színházi életünkről a néhai Tűzraktérben, amelynek javát aztán a Trafóban, tömörítve is láthattuk. Ezúttal nyilván a tér, a Rózsadomb oldalában emelkedő elhanyagolt kert ihlethette meg Vajdait. De már a címek váltogatása is sejtethette volna, hogy talán maga sem nagyon tudta, mire. A kis csoportokban bebocsátott nézőkkel végigbotorkáltatják a hatalmas telket. Meglehetős sötétben araszolhatunk fölfelé pallókon, gerendákon, tyúklétrákon. Talán csak dzsungelhíd nincs. Pinceféleség viszont van. És bokaficam veszélye is. Félénkebbek vissza is riadnak egy mély és széles gödör átlépésétől. Itt-ott videók nézhetők, érdektelen életpillanatok a dokumentatív filmek szenvtelen modorában. Egy bájos ifjú hölgy ósdi húsdarálón kellemetlen, kínos emlékeimet szeretné ledarálni, ha felírnám egy lapra. Csakhogy ehhez azt fel kellene idéznem. Semmi kedvem hozzá. Erre boldog embernek mond. Pedig éppen elég rosszul érzem magam. Az sem vidít föl, hogy utána különféle alakzatokat formázó lámpákat lehet tárcsák forgatásával eloltani, illetve fölgyújtani. Játszani sincs kedvem. Elvégre nem azért jöttem, hogy én játsszak, hanem hogy nekem játsszanak. Ez azonban nemigen fordul elő. A bejáratnál még elkezdtek mesélni egy Orfeusz és Euridikére emlékeztető zavaros történetet, amit később egy szörnyen racs csoló fiatalember folytatott, és állítólag akkor kellett volna az egésznek összeállni, ha átnézek egy lyukon az addig megtett útra. Valami kép össze is állt, de történet nem. A legfelső stációnál pedig italokat lehetett fogyasztani és hatalmas kivetítőn nézni a World Press Foto kiállítások legrémesebb képeit az emberiség utóbbi évtizedeinek történetéről. Majd tovább haladva fölfelé, kibontakozott Gül Baba türbéjének kerítése, és hamarosan az autómat is megláttam. Azt hiszem, életemben nem volt még ekkora mázlim. De azóta is töröm a fejem a blöff mint sajátos művészi kifejezési forma lehetőségeiről. ● Magyarhon legendás elitképzőjének régi otthona – ahonnan éppen száz esztendeje elköltözött mai székhelyére – 1895-től, az alapítás évétől számított másfél évtizeden át a pesti oldalon, a zajos vásárcsarnok mellett működött. (Mai címe: Gönczy Pál u. 2.) A nemzeti liberális szellemben még ott felnőtt első nagy kollégiumi nemzedék tagjai, a „hétcsillagú Göncöl”, ahogy Szabó Dezső nevezte baráti körét, Balázs Béla, Gerevich Tibor, Kodály Zoltán, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Szabó Dezső és Szekfű Gyula voltak. A szűkebb hármast, a csapat magját (Szabó Dezső, Kodály Zoltán, Balázs Béla) szobatársi, később pedig egy albérletet megosztó kapcsolat is összefűzi. A magyar-francia szakos Szabó Dezső (született: 1879) és a magyar-német szakos Kodály Zoltán (szü-Klasszikus a szobatársam Az Eötvös Collegium Göncöl-csillagai Marafkó László Száz éve, 1911 októberében adták át ünnepélyesen az Eötvös Collegium Alpár Ignác tervezte új épületét a Gellért-hegy oldalában, a Ménesi úton, bár a hallgatók már korábban birtokukba vették a szobákat. Írásunk főszereplői akkorra kikoptak az ez előtt és azóta elhíresült státusból. Megemlékezve most a gellérthegyi kollégium-házról, az ő emléküket idézzük. A helynek, tudják, van szelleme. Főleg az. Nem falakat jelent. 24 BUDAPEST 2011 október A Margit utcából Gül Baba türbéjéhez Zappe László
