Budapest, 2011. (34. évfolyam)
9. szám szeptember - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten II.
kiszámíthatatlanságának és semmiségének kollektív élménye tovább fokozták a sietős és olcsó életélvezet iránti, már az 1929-1933-as nagy válság óta megfogalmazódó és tömegesedő igényeket. A kávéházi fogyasztás- és létmód számára kedvezőtlen modernizációs alaphelyzet a háború révén tehát tovább végletesedett az eszpresszó javára. A Fáklya című hetilap 1947. június 1-én tette közzé a Terrasz-Budapest című írást. Okkal gondolnánk, hogy a nagy világégés utáni harmadik békeév kávéházi teraszairól olvashatunk benne. Ám nem, az alcím ugyanis így hangzik: Utazás a kivirult eszpresszók tarka világában. A cikk névtelen szerzője tizenegyet látogat meg, míg a Gerbeaud, majd a korzó klasszikus kávéházi teraszai, a Hangli, a Bristol és a Dunakorzó elé ér. Körútját azonban ismét egy presszó, a Petőfi téri Paradiso előtt fejezi be. Helyszínrajzai nem csupán az életkedvét visszanyert Budapest ma is eleven képét adják, de kimondatlanul sem hagynak kétséget felőle, hogy szerzőjük hová húz a kávéházzal szemben: „Minden teraszon, kivétel nélkül közel ülnek egymáshoz az emberek és mindenki mintha csak épp pillanatnyilag tartózkodnék ott. Azután sokáig meg sem mozdulnak. Az óvóhelyek és táborok hozzászoktattak minket ahhoz, hogy eltűrjünk körülöttünk olyanokat, akiket fenntartás nélkül utálunk. A sok változás az ideiglenesség állandóságára tanít. (...) Az ostrom után a város súlypontja az agyonbombázott Belvárosból az aránylag ép Andrássy út környékére terelődött. Természetes, hogy itt vannak a legforgalmasabb eszpresszók is. Mindegyik előtt vidám nádszékeken, vidám ruháikban az örökszép pesti nők, velük a jóval kopottabb, jóval kevésbé vidámabb pesti férfiak. Mégis, mindegyik terasz más jellegű zárt világ, alig változó törzsvendégekkel, akik ragaszkodnak megszokott asztalukhoz. A Moccában, de főleg a Brasilban például valóságos közelharc folyik a régijogú vendégek között egy-egy »jó« asztalért. A közönség a szó igazi értelmében vegyes. Megfordul itt aktív minisztertől kezdve életfogytiglani színinövendékig mindenféle ember. A kisasszonyok mindenkit személyesen ismernek. (...) A délutáni lapok munkatársai vagy tizenöten ülnek a kis asztalka körül. A villámgyors Irénke mégis pontosan tudja, kinek hozzon habot a duplafeketéjére és ki issza szódával a szimplakeserűt. A szomszédvár, a Rosemary teraszán nincs ilyen zsúfoltság. Az ok: az elegáns helyiségnek kávéházi árai vannak. (...) A Kis Malom a Vörös Malom gyermeke és itt hajtja fel két próba között a pulthoz támaszkodva feketéjét Bulla Elma, Turay Ida és Ursula kisasszony, a mulatók csillaga. (...) A Művészben csupa színész. Dayka Margit itt tanyázik társaságával. Ha esik az eső, a telefon alatti asztalhoz ül. Ha valaki telefonálni akar, szépen felkel és vár. Eszébe nem jutna máshová ülni. Az Arizona mulatóból csak az Arizona eszpresszó van nyitva. A tükrök felnagyítják a piciny helyiséget és kivilágítanak a teraszra. A kerekmosolyú Ursula itt is feltűnik. Általában rengeteg olyan vendége van a pesti teraszoknak, aki eleven cáfolata annak a fizikai törvénynek, hogy egy test egy időben csak egy helyen lehetséges. (...) Az Adlon talán az egyetlen zenés eszpresszó Pesten. Olyan átmenet a cukrászda és a mulató között. Aki viszont a Tip-Top teraszán megállapítja, hogy ki kivel ül, az egy terasz-szakértő. Itt ugyanis annyi az ember, hogy az asztalok összefolynak. A szomszédban Beöthy Baba eszpresszójában kevesebben ülnek. Pedig kitűnő a kávéja, viszont a székei versenyen kívül a legkényelmetlenebb ülőalkalmatosságai városunknak. (...) Este lesz, mire a Dunapartra érünk. (...) A Dunakorzó kávéház egyik sarkában magános, idősebb úr. Kesztyűben. Mereven bámulja az elsüllyedt Lánchidat és a Vár vakon tátongó ablakait.” ● 32 BUDAPEST 2011 szeptember forrás: Bodor Ferenc hagyatéka forrás: Bodor Ferenc hagyatéka A Nylon espressó itt, 1948-ban éppen kávéháznak nevezi magát A Tip-Top espressó portálja 1947-ben
