Budapest, 2011. (34. évfolyam)
9. szám szeptember - Simplicissimus Budapestje
tenít, de a világpiac egyre jobban ismeri őket. (Simplicissmus nagy kedvence egy Aczél Márta nevű fotográfusnő a két vi lágháború közötti időből.) Csak délután 2 és 6 között van nyitva, ha éppen nincs vernisszázs, vagy ha az összesen két dolgozó nincsen a Paris Photo-n vagy valamelyik más külföldi vásáron. (V. Magyar utca 26., www.vintage.hu) Felfordulás Simplicissimus kedvenc kapuja körül Simplicissimus évtizedek óta lábujjhegyen megy el Budapest legfélelmetesebb, sok funkciójú, de két címen található, valójában egy épülete előtt. Ha elölről nézzük, akkor Fő utca 70-78. (mulatságos módon öt külön szám található rajta, értelemszerűen 70, 72, 74, 76, 78), hátulról azonban az elrettentő felhangokkal terhes Gyorskocsi utca 25-27. (Ez majdnem úgy hangzik manapság, mint az Andrássy út 60.) Az egész komplexumra 1909-ben írtak ki pályázatot, s azt aligha nagy meglepetésre Jablonszky Ferenc építész, a bíróság-specia lista nyerte el. A világháború miatt azonban építése csaknem tíz évig tartott. Mire elkészült, alighanem túl modernnek hatott. Simplicissimus már diákkorában kifigyelte a különös Fő utcai kaput, amely három külön kőkeretezésű részből állt. A két szélső mindig zárva tartott, és mulatságos módon a középsőnek is csak egy annyira kis része volt nyitható, hogy egy testes ember alighanem csak oldalazva juthatott át rajta. Mintha a késői átépítők szándékosan afféle „pokol kapuja” érzést szerettek volna előidézni. Nos, ezt a főkaput a közelmúltban átalakították. A két oldalsóból eltűnt a régi, állandóan zárva tartott faajtó, helyette egy furcsa, kifelé domborodó, fekete anyagból készült felület jelent meg, olyan, mintha forgóajtó háza lenne. Érzik ezt a nem kívánt hatást az épület gondnokságán is. Ezért a két szélső exkapura egy-egy A/4-es lapot ragasztottak, amelyen spártai tömörséggel ennyi olvasható: NEM BEJÁRAT. (Fokozza a rendetlenség hatását, hogy még csak nem is átlátszó szigetelőszalagot használtak a felerősítéshez, hanem valamilyen fehér színű ragasztószalagot, a sarkokban 45 fokban felragasztva.) Nem hiányzik a felirat a középső, egyetlen, továbbra is igen-igen szűk bejáratról sem: „AZ AJTÓT KÉRJÜK BECSUKNI”. Ide már akadt cellux, sőt, a KÉRJÜK szót a nyomaték kedvéért más betűtípusból nyomtatták. Lehet, hogy a két szélső kapu valóban egy forgóajtó lesz egyszer? Az a nyitott intézmény felé vezető úton tett igen nagy lépés lenne. Az Eötvös-klub hűlt helye Hogy az egykori Centrál kávéházba 1949-ben betelepült Paprikatermelő Nemzeti Vállalat hová költözött, nem sikerült kideríteni. 1953-ban a Közlekedési Építő Vállalat felújította a helyiséget, aztán 1963-ig üzemi étkezde és a Metró-klub működött benne. 1964-ben került az ELTÉ-hez, menza és klub céljaira. 1967-ben nyílt meg, innen indult el az Omega és a Metró (eredeti nevén Zenit együttes) és Zorán is. A Centrál egykori pincéje, a „Hordó” volt a koncertek helyszíne, hála az akkor még sokkal lazább tűzrendészeti előírásoknak. Jolsvai András (alias Köröndy) egyik írásá ban egy megdöbbentő élményére emlékszik vissza: „Egy szó mint száz, éppen ott ültünk a go-táblák fölött (vagy alatt), amikor valaki behozott egy-két régi fotót a Centrálról. Kézről kézre jártak a képek, sokan csak akkor tudták meg, hogy ott lopják a napot, szakadt rugójú fotelokba süllyedten, ahol egykor a magyar szellemi élet óriásai, Kiss József, Ambrus, Molnár, Babits, Kosztolányi, Szabó Dezső és a többiek alkottak, beszélgettek, álmodoztak, leveleztek, itták a kapucínert, és tunkolták a pörköltszaftot. Emlékszem, elszontyolodtunk akkor egy kicsit, hogy így eltűnt az a régi világ, elporladt a lábunk alól.” Bródy János pedig így emlékezik: „Az Eöt vös-klub volt az a klub, ahol a legenyhébben kezelték az akkori kötelező megjelenési formákat. Egy átlagos szórakozóhelyre nem engedték be azt, akinek hosszú haja volt, az egyetemi klubok jelentős részében fehér ingben és nyakkendőben kellett megjelenni. Valószínűleg az Eötvös-klub volt az első hely, ahová farmerben is el lehetett járni, ahová beengedték a nem előírásszerűen kinéző fiatalokat is. Ez azt jelentette, hogy ott volt a legnagyobb szabadság, emellett pedig olyan információs központ volt, amilyen mai szemmel talán az Internet. Az Eötvösbe elment az ember, és megtudta, hogy milyen fontos dolgok történtek vagy történnek a városban. A klub emeleti részén társadalmi szalont alakítottak ki, itt kötődtek a nagy barátságok, itt mentek a nagy dumák, ivászatok, csajozások.” Az épület 1975-ben lett műemlék, de még ezek után is állandóan árkádosítani akarták. Az Eötvös-klub 1993-ig működött ezen a helyen, akkor privatizálták. Az egyetem állítólag 18 millió lelépési díjat kapott. Helyén egy játékterem nyílt. A prospektusában ez állt: „most a tradícióknak megfelelően újra betöltheti központi szerepét az épület, a neves elődök szelleméhez híven, az új világszemlélet jegyében”. Mára már a helyiségben megint egy újabb világszemlélet jegyében zajlik az élet – de ez szerencsére egy régebbi változat. Maradjon is így. 21
