Budapest, 2011. (34. évfolyam)
9. szám szeptember - SZÓL A RÁDIÓ - Budapest nem létező szobrai
A nép örömmámorban ujjongott, ünnepelt. Soha győztes hadvezérnek ilyen diadalünnepe nem volt a világon, mint ennek a barna, földszagú kő Apollonak, aki most vonul be, nyikorgó rozzant diadalszekerén az örök városon a Capitoliumon keresztül – a Belvederébe. Kürtök, harsonák zengtek, dobok peregtek, harangok zúgtak. Róma összeg harangjai. Ágyúk dörögtek, az Angyalvár összes ágyúi megszólaltak és megszólalt – a kakasom a konyhában, és én – felébredtem. A 450 éves valóságot éltem meg álmomban. Mennyivel szebb lett volna arról álmodni, hogy egy mai korból megmaradt szobor megtalálását ünnepli 450 év múlva Budapest. A szobrászokat bizonyára hiába kérdezem, milyen szobrokat állítanának fel Budapesten, ha valaki 50 millió forintot adna e célra. Kivétel nélkül valamennyi azt feleli: „annyi pénz nincs a világon.” Valami igazuk van azért, mert ha tőlem valaki a Mester utcában megkérdezi, hogy merre van a Zsigmond tér, azt felelem „messze”. A nem létező összeget illetően véleményem a collégákkal teljes mértékig azonos, de ha lehet álomban megélni a valóságot, akkor talán a valóságban is lehet meglátni az álmot és én megpróbálom. Megpróbálom meglátni az álmot, hogy Budapesten szobra van Dózsa Györgynek, az ezeréves magyar történelem egyik legjellegzetesebb alakjának és vele együtt Budai Nagy Antalnak, az erdélyi földművesnek, aki Dózsa lázadása előtt majdnem egy évszázaddal bontott zászlót a jobbágyság felszabadításért. Budai Nagy Antal szobráról Dózsáéval kapcsolatban álmodni nem csak szabad, de kell is. Nincs szobrász akit ne foglalkoztatna, akinek műtermében ne állanának készen legalább Dózsa szobrához való tervek és vázlatok. Persze ez a készség igen kevés, az 50 milliós nem létező elem kis hányada is szükséges volna hozzá. Merész álom Misztótfalusi Kiss Miklós, az érdemtelenül elfelejtett első magyar betűmetsző és könyvnyomtató mester szobráról álmodni, aki a maga korában oly híres és nagyra becsült volt, hogy a pápa is nála rendelte a betűmetszeteket a Vatikán részére, noha a híres mester a protestáns hitet vallotta. ... Gyönyörű vázlatot láttam egy ilyen emlékműről, híres szobrászunk műtermében, aki maga is majdnem mártírsorsra jutott. A vázlat nagy ovális vízmedence szélére támaszkodó emberpárt ábrázol, összeroskadva a fájdalomtól, kezükkel eltakarják szemüket, ujjaik között a könny arcukon végigfolyva belecsurog és patakká gyűlik a vízmedencében. „Mártír fájdalom kútja” ezt a címet adta a szobrász művének. Ehhez hasonló emlékművet szeretnék megálmodni a Mártírok útján, a még nem létező, de a Közmunkatanács által már megtervezett térre. És álmodnék még, legalább egy négyszögletes haraszti mészkődarabot – Somlyó Zoltán elhagyatott, elhanyagolt sírja fölé, a kerepesi temetőbe. Egyáltalán a temetői szoborkultúrát illetően, nem ártana itt-ott példát venni a párizsi Père Lachaise-ből. Szeretném megálmodni az írók Pantheonját, ahol az irodalom nagyságainak, Móricz Zsigmondnak, Kiss Józsefnek, Tóth Árpádnak, József Attilá nak, Juhász Gyulá nak, Babits Mihálynak, és a magyar kultúra valamennyi zászlóvivőjének állítanánk szobrokat. Ezt a Pantheont valahogy úgy képzelem, mint a magyar kultúra történetének nagy, nyitott tankönyvét amelyből az emberek szórakoztató sétájuk közben tanulnák meg, játszva, könnyedén azt, amit a könyvekből csak hosszas és fáradságos munkával lehet. ... Szökőkutakról álmodom tovább. Meséket, legendákat muzsikáló szökőkutakról, a nagy város szürke poros unalmába. Persze nem elég, hogy a szökőkút csak muzsikáljon, fontos még az is, hogy architekturálisan beleilleszkedjék a térbe. Ez különben minden szoborra vonatkozó örök törvény. Méretében, stílusban, figurális és architekturális kiképzésében, összhangot alkosson a tereppel, ne hasson úgy mint a gomb, amit a kabát háta közepére varrtak fel. Így nézem egyik-másik szobrot a város-9 BUDAPEST 2011 szeptember Dózsa emlékműve, Kiss István munkája 1961 óta uralja a vár alatti Dózsa György teret Avatják József Attila szobrát, Beck András alkotását a József Attila téren (1952)
