Budapest, 2011. (34. évfolyam)
8. szám augusztus - Sipos András: Tömör vagy fellazított várost?
értelmezése: vajon ezek Budapest jövőjét vetítik előre, vagy csak a háborút követő évek sajátos viszonyait tükrözik? Mennyiben rokonítható mindez a nyugati nagyvárosokban megfigyelhető city-képződési és kertvárosiasodási folyamatokkal? Milyen válasz adható a motorizáció kihívására, és hogyan lehet a tömegközlekedés fejlesztését az egészséges városfejlődés szolgálatába állítani? A város fejlődésének alapkérdéseit és perspektíváit egészükben és összefüggéseikben kellett újragondolni, éppúgy, mint az 1870-es években. Az 1960. évi Általános Rendezési Terv – 30 év munkájának eredménye A harmincas évek elején Harrer Ferenc irányításával kezdődött meg a városfejlesztési program kidolgozása. Budapest 1960-ban elfogadott első Általános Rendezési Terve (ÁRT) az ekkor megindult tervezési folyamat kifutásának is tekinthető – ezt támasztja alá a munkálatok és koncepciók egymásra épülése, a folyamatosságot biztosító személyi kapcsolódások a tervező garnitúrában, amelynek tagjai a város keveset változó alapadottságaiból kiindulva, jórészt ugyanazokra a stratégiai kérdésekre igyekeztek válaszokat adni. Harrer 1960. március 28-án a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága és az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága együttes ülésén „mint 30 évi munkának a végleges leszűrését” ajánlotta elfogadásra az ÁRT-t. A tervezés során eldöntendő egyik legalapvetőbb kérdés az volt, hogy a főváros beépített területe és lakossága milyen mértékig növekedhet, mennyire szabad teret adni a horizontális terjeszkedésnek, vagy a növekedési igényeket inkább a beépített területek intenzívebb kihasználása felé kell-e terelni. A harmincas évek elejére kialakult és nemzetközileg elterjedt modernista várostervezési kánon szerint a város működőképességének kulcsa az alapfunkciók – lakás, munka, szabadidő, közlekedés – lehetőség szerint egyértelmű térbeli elkülönítése. A funkcionális városhoz a lineáris-sávos térszerkezetet tartották megfelelőbbnek a hagyományos koncentrikus elrendezéshez képest. A „sávos nagyváros” víziója szinte megigézte a kortársakat. Kézenfekvőnek tűnt a gondolat, hogy Budapesten a Duna kínálja magát – forgalmi szempontból is – mint ideális „főtengely”, melyhez igazítani lehet a sávokat. A létező funkcionális övezeteket gondolatban csak ki kellett nyújtani a folyó mentén, tiszta profilt adni nekik, és előállt az ideális sávos nagyváros. Pesten: city, kereskedelmi és ipari sáv, bérlakások sávja, távolsági forgalom, külső lakóterület; Budán: fürdő, és gyógyhelyi sáv, villa- és családi házas övezet, üdülőövezet. 1940-es évek – az egyközpontú kompakt város víziója Az 1940-ben elfogadott városfejlesztési program elvetette a városszerkezet radikális átalakítását célzó javaslatokat, vezérelve a kialakult adottságokhoz való alkalmazkodás volt. A tervezők Budapest korabeli területén távlatilag maximum 2 millió lakos elhelyezésével számoltak, és úgy gondolták, hogy ehhez képest a beépített terület máris túlságosan szétterült, így ésszerűtlen mind annak további kiterjesztése, mind a belső városrészek magas házakkal való beépítése, ami további koncentrációhoz vezetne. Szigorúan lehatárolták a többemeletes, zártsorú beépítés övezetét, a legintenzívebben kihasznált területeken is legfeljebb ötemeletes magasságot engedve meg. Pesten ez az építésmód nem terjedhetett túl az első világháborúig kiépült bérházas övezet határán, Budán Lágymányost és a Margit körút Széna térig terjedő szakaszát sorolták ide, a Víziváros hozzá csatlakozó részével. Hasonló sűrűségű külső gócok kialakulására nem kívántak lehetőséget adni, sem arra, hogy az intenzív beépítésű részek sugárszerűen kinyúljanak a főútvonalak mentén. A lakáscélra szánt területeket szigorú övezeti rendszerben rendezték el, koncentrikusan belülről kifelé haladva, egyre csökkenő beépítési intenzitással. A külső részek kertvárosias fejlesztését pedig a közművel és közlekedéssel már ellátott területekre koncentrálták volna, a kialakult gócpontokhoz kapcsolódva. A program tehát egyközpontú kompakt város vízióját vázolta fel, melynek belső területeit is lazítani kívánta további tömörítés és magasba törés helyett. Az elképzelés szerint a távlatilag maximálisan elhelyezhető lakosság 28%-a élhetett volna a belső bérházas övezetben, és ezt meghaladta volna a kimondottan zöldövezetben (bérvillában, sorházban, családi házban) élők 29%-os aránya. (Ez a program csak Budapest közigazgatási területére vonatkozott, az elővárosokkal és községekkel közvetlenül nem foglalkozott.) „Városrendezési” Nagy-Budapest, 1948–1950 Európa II. világháború utáni újjáépítésének egyik vezető gondolatává vált a nagyvárosi „kőrengeteg” növekedésének megállítása, a városok fellazítására való törekvés, népességük tervszerű elosztása a város régiójában zöldbe ágyazott településeken, „bolygóvárosokban”, új városokban. Ennek hatása alatt készült az 1948-ra kidol-9 BUDAPEST 2011 augusztus Az átdolgozott városfejlesztési program terület-felhasználási terve, 1946 forrás: Budapest Főváros Levéltára
