Budapest, 2011. (34. évfolyam)
7. szám július - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Hauer cukrászda, Tisza eszpresszó
szép, kerek márványpultoknál is lehetett fogyasztani, állva. Olyan törzsvendégeink is voltak, akik bejöttek délután háromkor, kértek egy szimplát egy habbal, és este hatig ott ültek. Ennyi volt a fogyasztás. És szépen elbeszélgettek. Két-három idős hölgy. Aztán voltak, akik siettek, ittak egy kávét, ettek gyorsan egy süteményt vagy valami, és már mentek is tovább. Délelőtt kevesebben voltak, de délután mindig sokan. Akkor még az emberek jártak moziba, színházba, és előtte vagy utána beültek hozzánk. A törzsvendégek idősebbek voltak, mondjuk olyan negyvenöttől a csillagos égig, és inkább hölgyek, hölgytársaságok. Aztán sokan csak úgy befutottak, szerelmespárok randevúra vagy egy kis beszélgetésre, egy italra, elmondani nem lehet, hányféle italunk volt. És hát mindenhez kellett kísérő vizet vinnünk, mindenhez. Tálcán, még a Hauernek a régi alpakka tálcáin. Ott még minden megvolt, minden megvolt. Ha valaki jegeskávét kért, csésze, alátét, szalvetta, víz, minden, ha kért még külön egy habot, akkor az, akkor a sütemény. Sokszor volt úgy, hogy leült négy vendég ahhoz a kis márványasztalhoz, és alig tudtuk lerakni, amit kértek, mert mindent külön szervíroztunk. Amikor hatvanötben eljöttem onnan, akkor kezdődött a felújítás. A Tisza eszpresszóba kerültem át, a Baross utca 102-be, ott három évig dolgoztam. Abban az időben, tehát hatvanöttől hatvannyolcig az egy nagyon kedves-kellemes, zenés hely volt. Két helyiségből állt, az elsőben öt-hat asztallal, pulttal, pénztárral. Mert abban az időben voltak még pénztárosok. Volt aztán egy háromlépcsős följárat a hátsó terembe, jobbra egy pianínó, és volt egy zongoristánk, polgári foglalkozását nézve ügyvéd. Egy ragyogó, bűbájos ember, úgy hívták, hogy Bakos Géza. Délután öttől jött be, hétfő volt a szünnapja, különben minden nap játszott. Kuplékat, slágereket, mindent. És néha énekelt is, ugye mikrofon nélkül. Nagyon kellemes hangja volt. Volt egy nagyon jó barátja, Fülöp Kálmán, dalszövegíró. Akkor, hatvanöt-hatvanhatban voltak a táncdalfesztiválok, és ők közösen írtak is dalokat, amiket a táncdalfesztiválon el is énekeltek, de azt hiszem, csak olyan tizenötödik, tizenhatodik helyig jutottak velük. Szóval a Tisza nagyon kedves hely volt, este tizenegyig volt nyitva. Nyáron kis teraszunk is volt kint, hat-nyolc picike asztal kis puffokkal körbevéve. És hát jártak hozzánk az emberek, nagyon sokan voltak. Környékbeli iparosok, villanyszerelő, bútoraszatalos, cipészmester, volt egy nagyon kedves vendégünk, úgy hívtuk, hogy ősz Karcsi. Nem tudom a rendes nevét, ő autóvillanyszerelő volt. Sok ilyen műhely volt ott a környéken, onnan voltak a törzsvendégeink. Nyáron sok fiatal is járt hozzánk, fagylaltozni, egy süteményre, egy féldecire, egy üveg sörre. Télen vitték a gesztenyepürét, a somlói galuskát csomagolva és mindenféle tortát, hát amit el lehet képzelni. Úgyhogy a Tisza egy nagy forgalmú kis cukrászda-eszpresszó volt. Mivelhogy zene volt, azért eszpresszó. Tánc nem volt, ahhoz nem volt elég hely. A belső teremből kellett hátramenni, ott volt az iroda, a női öltöző, a férfi öltöző, mert volt úgy, hogy férfi felszolgáló kolléga is volt, nem csak nő. És akkor a toálettek, raktár meg minden. És jó kollektíva volt, szerettük egymást, nem volt vita köztünk, ha valakinek valami problémája volt, akkor helyettesítettük, jó, gyereked van, maradj otthon, énnekem akkor még nem volt gyerekem, és bejöttem. Egy dupla három forint volt, a szimpla egy ötven, egy gombóc fagylalt ötven fillér. Az asztalnál több: négy gombóc fagyi három vagy négy forint, mert ugye felszolgáltuk, és akkor mellé még vittünk egy pohár vizet. Egy féldeci olyan hét-nyolc forint volt, egy stampedli négy-öt forint, ugye az a háromcentes. Csak üveges sörünk volt, és Bambi meg Utas üdítő. A rendőrök nemigen fizettek a kávéért, de sokat segítettek nekünk, amikor nem bírtunk a részegekkel. Hűtőszekrényeink nem voltak, csak a süteménynek. Az italt azzal a jéggel hűtöttük, amit a jegesek hoztak. Ott kezdődött hatvannyolc májusában a tüdőgyulladásom, ahogyan a melegben izzadtan a jég fölé hajolgattam. Azt hittem, két hét alatt meggyógyultam, de szeptemberben szövődménnyel visszajött, nagyon beteg lettem, meg kellett műteni tályoggal a tüdőmet, és egy évig nem dolgozhattam. Utána mentem át a Kálvária, illetve akkor Kulich Gyula téri Kalász eszpresszóba. Három évet dolgoztam ott is. ● 17 BUDAPEST 2011 július forrás: Vendéglátás, 1957/3 forrás: Vendéglátás, 1957/1 Államosítás és átkeresztelés ide vagy oda: a stílus békebeli A Rákóczi út itt még a háború előtti időket idézi
