Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - 40 Negyedszázada épült újjá Sikló - Elment Mihály doktor…
Az 1870-ben megnyitott Budavári Sikló Európában második ilyen létesítmény volt a maga idején. Gróf Széchenyi Ödön , a „legnagyobb magyar” fia kezdeményezte 1867-ben – a franciaországi útján, Lyonban látott példa nyomán –, hogy a Várhegy lejtőjére gőzhajtással működtetett kötélvontatású vasút épüljön. Hetvenöt éven át hibátlanul működött egészen addig, amíg az ostrom idején, 1944 utolsó heteiben a felső állomást és a kocsit bombatalálat nem érte. A károk felmérése 1947-ben kezdődött, ekkor úgy tűnt, hogy helyrehozhatatlan a szerkezet. De végül – 1980-ban – a főváros megbízást adott a METRÓBER vállalatnak, hogy készítsen átfogó tanulmánytervet újraépítéséről. Ez lett az alapja a további helyreállításnak. A BKV dolgozói nagy lelkesedéssel és jelentős társadalmi munka-felajánlással támogatták az ügyet. Jellemző a Sikló körüli civil buzgalomra az az – akkor meglepően merész – jelmondat, amit a tervezés kezdetén összegyűlt szakértők egy minden résztvevő által aláírt feljegyzés aljára kanyarítottak: „Éljen és virágozzék a megbonthatatlan vonókötél!” Ma a két kocsi – a Margit és a Gellért – reggeltől estig szállítja az utasokat a 95 méternyi pályán. Az alsó és a felső állomás közötti szintkülönbség ötven méter. 1986. június 4-én, 25 éve adták át újra a közönségnek – és az idegenforgalomnak. Erről emlékezik meg kiállításán most a Budapesti Városvédő Egyesület. kiállítása. Az érdeklődők a változatos és gazdag anyagot június 7. – július 27. között hétköznapokon, 10-17 óráig nézhetik meg a BVE Podmaniczky-termében (V. Kossuth Lajos u. 14-16.). ● Negyedszázada épült újjá a Sikló 40 BUDAPEST 2011 június Elment Mihály doktor... A Nagy Budapest Törzsasztal megalakulásának évében Ráday Mihály hozott közénk egy vékonycsontú, eleven tekintetű, idősebb urat. Bogárdi Mihály évekig kedves asztaltársunk maradt. S amikor már nem jött el, mert nagyon fájt a dereka, a levelezőlistán keringő kérdéseinkre adott szórakoztató, kimerítő válaszokat. Régi villamosvonalak, üzletek, kórházak, a pesti nyelv vadvirágai, szobrok, és folytathatnám a végtelenségig – mindenről tudott, mindenről volt bölcs és derűs véleménye. Büszkén mesélt orvos őseiről, dédanyjáról, aki 1844-ben kapta kézhez bába-oklevelét, mesélt a Sziklakórházról – ahová szétlőtt állkapoccsal került az ostrom idején, hogy aztán frissen operálva nyomban beálljon segíteni a többi sérültnek –, mesélt fiáról és négy unokájáról... Szégyenszemre csak most tudtam meg róla, még mennyi mindenért tisztelhetem. Dolgozott a Heim Pálban, a Madarász utcában, majd az Árpád Kórházban, közben kitérőkkel Tatabányára, Csepelre, Kispestre, ahol osztályokat és rendelőket igazgatott. 25 évig volt tagja a Magyar Gyermekorvosok Társasága vezetőségének, és 40 évig a MÚOSZ-tagok gyerekeinek szeretett doktor bácsija. Beteg a gyermekünk című, több kiadást megért könyve mellett számtalan tudományos és ismeretterjesztő cikket írt, néhányat a BUDAPEST számára is. Sok szakmai kitüntetésén túl a városért végzett munkáját Podmaniczky-díjjal jutalmazták. Május 24-én jött fiától a hír: reggel meghalt. Előző nap még szétosztatta vele betegtársai és a nővérek között az euthanáziáról írott esszéjét... Nyolcvanhatodik évében járt. Mindig velünk lesz a Törzsasztalnál.
