Budapest, 2011. (34. évfolyam)
5. szám május - Jolsvai András: Visszajáró LXXXVI.
miatt – szó sincs. Ám egy 1987-ben készült katalóguson egy Medgyaszay által tervezett – vonalzót, körzőt és a magyar lelkületet képviselő madarat ábrázoló – építészemblémát látni, az alábbi szöveggel: Medgyaszay – Építőművész – Emlékmúzeum 1987. Medgyaszay István rendkívül hosszú pályája, gazdag életútja végén, tele megvalósult épületekkel, és el nem készült tervekkel, 1954-ben még átvette aranydiplomáját a Műszaki Egyetemen. Ám két év múlva, ötven évnyi tervező gyakorlat és harminc év magántanári oktatás után, meglehetősen megalázó módon, kérvényt kellett írnia a Pénzügyminisztériumba, hogy megfelelő nyugdíjat javasoljanak számára. Nyugdíját végül csak nyolcvan éves korára rendezték. Addig, hogy megéljen, változatlanul be kellett járnia dolgozni. Az IPARTERV 1959-ben szüntette meg a munkaviszonyát. Három hét múlva meg is halt. Veje, Bartha Zoltán minderről így írt: „Itt élt közöttünk több mint fél évszázadon át, nemegy remekművet alkotott. – számottevően gyarapítva nemzeti kultúránkat. Hajlott kora ellenére késő öregségéig kénytelen dolgozni – míg munkából hazafelé az utcán esett össze s mentőautó vitte a balesetesek gorkiji figurái közé. Ott találtam rá éjfél körül. A látványt nem írom le – nagyon szomorú.” Az emlékhelyet elsősorban kutatók, doktoranduszok látogatják. Kathy Imre több mint harminc évvel ezelőtti monográfiája után végre 2004-ben a Holnap Kiadó „Az építészet mesterei” sorozatában megjelent életművének gyönyörű albuma, Potzner Ferenc munkája. A család rendkívül örült a könyvnek, melynek anyagát szinte kizárólag a hagyaték adja. Bár úgy gondolják, késői a tisztelgés. Nagyobb megbecsülést érdemelt volna és érdemelne: „Nem azt a szellemiséget követte, ami alapján az embereknek könyveket adnak ki – mondják. – A múlt rendszerben teljesen elhallgatták. Mellőzve volt, nem illett bele abba a korba. De ő bölcsen továbblépett ezen, s inkább dolgozott. Nem volt egy harcos típus. Húsz évesen elhatározta, hogy ő a magyar értékek mentén halad. És ettől haláláig nem is fordult el. Ez volt az élete célja! S minden politikai támadás, esetleges küzdelem, kudarc ellenére nagyon sikeres életművet hagyott maga után.” ● Azt, gondolom, magyaráznom se kell, miért megyünk Ujpestre: dolgunk van nekünk ott. Jelenésünk. Hogy pontosabb legyek. Kezdjük hát mai barangolásunkat a Fóti és Váci utak találkozásánál, a Cérnagyár daliás épületénél. Ma már Coats Hungary Ltd.-nek hívják, és méltán. Tudniillik itt, a világvégén a mondott világcég épített világhírű üzemet a húszas évek végén. Húsz év múltán a gyárat a magyar állam fogadta örökbe, s ekkor magyarosították a nevét is. De húsz éve – hogy a történet saját farkába harapjon – az eredeti nagybrit tulajdonos megvásárolta a saját tulajdonát, és most megint Coats a neve: ott díszeleg e név a hatalmas (és régóta üzemen kívüli) gyárkéményen függőleges irányban, mindenki, aki Vác felé veszi az irányt, elgyönyörködhet benne. Egyéb gyönyörködnivaló úgysem akad itt, a kerítésen kívül mintha megállott volna az idő, minden olyan, mint ifjúkoromban, csak egy kissé kopottabb. Ugyanaz a kerítés, a kapu, még a munkásfelvétel-tábla is a régi helyén áll, igaz, üresen. Srácként fociztam néhányszor a Cérnagyár pályáján (igaz, hol nem), és nyáron gyakran elvillamosoztam előtte a strandra igyekezvén. Külsőre, mondom, semmi sem változott – hacsak azt az apró feliratot nem számolom, mely arra bíztat, tanuljunk meg „kacagva angolul.” A Cérnagyár hatalmas tömbje egy komplett utcanégyszöget magába foglal, a Julianus barát utcáig ível a Váci úton. Szemben a kétszer kétsávos út túloldalán vas- és építőanyagtelepek követik egymást – valaha itt a Vízművek végetérhetetlen kerítése keretezte az utat. (Ami a kerítést illeti, ez most is így van: a jellegzetes, szemmagasságnál alig nagyobb, faragott kőkerítés – visszatérő víztoronymotívummal a közepén – megtörve bár, de végigvonul az egész Külső Váci úton – persze, az Egyesült Izzó magasságától. De ezt a részt már bérbe vették az új kor szerencselovagjai.) A Juliánus barát utcától kifelé már csak két háztömb van – az is csak a páratlan oldalon. Takaros családi házacskák között egyetlen apró villa – a Váci út 99. ez, sarokház a Kálvin János utca oldalában. Valaha elegánsnak láttam magasföldszinti bejáratával, tágas ablakaival, kőteraszával, garázsával és buja, zöld kertjével. De ha nem láttam volna annak, akkor is gyorsabban vert volna a szívem, valahányszor elmentem előtte. Ez volt a Szusza háza ugyanis. Nagyapám, kinél kevesen értettek jobban ahhoz, hogyan kell egy gyermekben meggyökereztetni a lokálpatriotizmust, öt éves koromban, az első közös Dózsameccs után, elvitt a Szusza házához. Gyalog mentünk a Megyeri úti pályától a mondott házig, és közben a nagyapám mesélt a Szusza legszebb góljairól. Mire odaértünk, görög hérosznak láttam a csatárt. (Aki ekkoriban még játszott, de már túl volt pályafutása zenitjén: azért még láthattam harmincötről, állóhelyből gólt rúgni.) Amikor megérkeztünk, elolvastuk a névtáblát, aztán álltunk még ott egy kicsit, mintha a Kossuth mauzóleumánál állanánk, mondjuk, aztán hazamentünk: s attól kezdve nem tudtam úgy elmenni előtte, hogy ne legyen valami különös izgalom úrrá rajtam. Telt-múlt az idő, de ez az érzés semmit sem változott. Sok-sok év múltán, már újságíróként, személyesen is megismerkedhettem a ház urával. Egyszer-kétszer módom volt a társaságában lehetni ilyenolyan meccseken, s hallgatni okos szavait. Kevés ember viselte ilyen elegánsan, visz szafogottan a tehetséget, a népszerűséget, és – bármilyen furcsán hangozzék is – azt, hogy az igazi szerencse elkerülte. Hiszen tudása alapján bérelt helye lehetett volna az aranycsapatban, mégse került be az ötvenes évek elejétől a válogatottba: Sebes hátravont centerként inkább Hidegkútit játszatta. Szusza szó nélkül viselte a nemzeti mellőzöttséget, igaz, Ujpesten ő volt az isten – a tenyerén hordta a város. A ház mostanra félig az enyészeté lett. Az udvar elvadult, a kövek mállanak, a vaskapu elrozsdásodott. Nagy, piros molinó hirdeti oldalán, hogy eladó: kérdés, lesz-e rá vevő. Úgy hírlik, a szurkolók gyűjtést indítottak egy Szusza-szoborra, melyet a város is támogat. Mi lenne, ha e nemes gondolatot a házra is kiterjesztenék? – mai állapotában nem kerülhet túl sokba. És aztán lehetne benne egy Szusza-múzeum, és messze földről zarándokolnának ide a foci hívei. A megnyitót vállalom! ● 13 BUDAPEST 2011 május Visszajáró LXXXVI. Jolsvai András
