Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - FÉNYIRDA - Sándor P. Tibor: Éjjeli menedékhely
1888 novemberétől fogadta a szálláskeresőket az egyesület második alkotása, az Alföldi utca 6-8. alatti, immár 380 ágyas menhely. A jótékony egylet ezután Budán nyitott újabb intézményt a régi lövölde és az ugyancsak régi János kórház mögött, a Szegényház utcában, ezúttal már melegedő szobával és népkonyhával kiegészítve. Hasonló rendszerű volt a legnagyobb, egyben az utolsó egyesületi menhely az Angyalföldi utcában, melyet 1894-ben adtak át 402 fekvőhellyel. A házakat az Egylet az első világháború végéig tudta fenntartani, ezután a főváros kezelte. Ma is áll mind, többnyire diákkollégiumok váltogatják bennük egymást és a mindenkori korszellemhez igazodó elnevezéseiket. A legszebbikben, a Széna téri buszpályaudvar mögött, egy csinos pizzéria is csalogatja az arra járókat. Az Alföldi utcait 1997-ben hajléktalanszállóvá alakította visz sza a főváros – a környékbeli lakók heves ellenállásától kísérve. Visszatérve az előző századvégre: Gerlóczy Károly alpolgármester a budapesti lakásviszonyok rendezése tárgyában 1893-ban írt előterjesztéséből kitűnik, hogy a menhelyek lakóinak nagy része az állandó munkahelyet nehezen találó munkásokból, napszámosokból és kézművesekből verbuválódott, akik a főváros „hullámzó munkás népnek talán túlnyomó többségét” alkották. Az ő sorsuk megkönnyítésére támogatta volna e menházak sűrű hálózattá fejlesztését. Ha ez el is maradt, egy ennél is fontosabb, úttörő jellegű szociális kezdeményezés fűződik még az Egylet nevéhez: ők vállalták ugyanis 1897-ben az első budapesti munkás-lakótelep felépítését és működtetését. Addigra ugyanis már minden érdekelt számára világos volt, hogy Budapestnek a városegyesítés óta halmozódó lakásgondjait nem oldhatják meg sem az emberbaráti társaságok menedékhelyei, sem pedig a város által létesített ideiglenes szükségbarakkok. A városfejlesztés közben elbontott kisebb házakból kiszorult néprétegek, de főképp a tömegesen beáramló munkakeresők elhelyezési gondjai meg az ezzel járó egészségügyi és közbiztonsági veszélyek már a jobb módúak komfortérzetét is kikezdték. A nagyipari vállalkozóknak is érdekében állt volna, hogy a megtelepedés révén kiszámíthatóbb viszonyok jöjjenek létre a munkaerőpiacon. A népszámlások riasztó adatokat hoztak a túlzsúfoltságról, és azokról, akik „szabályellenes lakásokban”, értsd: fészerekben, kunyhókban, legfőképpen pedig pincékben húzták meg magukat bérlőként, albérlőként vagy ágybérlőként. Sőt, az 1893-as hatósági felmérés szerint azon húsz és fél ezer összeírt személy közül, akiknek a tűréshatárul kijelölt tíz köbméter élettér sem jutott, csaknem hatezernek még ágyra sem futotta. De a pincelakásokban vizsgált ágybérlők közül is mindössze 746 élvezhette egyedül e kiváltságát, hatezernél is többen másod- vagy többedmagukkal osztoztak a bérelt fekhelyen. Ilyen körülmények között az ismétlődő kolerajárványok kritikus helyzeteket teremtettek. A kiútkeresésben az állam, a gyártulajdonosok és városi hatóságok egymásra mutogattak. A főváros vezetése főképp közegészségügyi és közrendészeti szabályozási feladatokra korlátozta felelősségi körét, a jóléti ellátást szívesebben utalta a „társadalom”, vagyis a filantróp szervezetek és az egyházak ügykörébe, melyeket ugyanakkor kész volt segélyekkel támogatni. A nyolcvanas években lefolytatott viták során a közpénzből történő építkezések ötlete hamar lekerült a napirendről, a városatyák legvégül csak olyan szabályrendelet megalkotására voltak hajlandók, ami a magántőkét adóelengedéssel és szubvenciókkal ösztökélte olcsó munkáslakások építésére. Azt is hiába: a munkástelep építésére 1887-ben kiírt pályázat a városi telek és harminc éves adómentesség ellenére sem bizonyult elég vonzónak a befektetők számára. Ebben a helyzetben a Hajléktalanok Menhelye Egylet többször is tett részletesen kidolgozott javaslatot a tanácsnak arra, hogy külföldi példákat követve miképpen létesíthetne maga a város olyan olcsó bérű munkáslakás-kolóniát, melynek befektetési és fenntartási költségei a lakbérekből megtérülnének, és amely mintaként ösztönözhetne másokat is hasonló közhasznú építési társaságok alakítására. Végül 1898-ban a város tőkéjéből és telkein, szigorú tanácsi felügyelet mellett, de az Egylet beruházásában és kezelésében 29 BUDAPEST 2011 március „A felvételnél minden bejövő megmondja a nevét, foglalkozását (...) és leveti, ha van, lábbelijét” „A felvétel után mindenki megy a fürdőmedenczéhez, hol lábát és arczát meg kell mosnia.”
