Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - Zappe László: Fullajtár Andrea és a hajléktalan asszony
persze születtek időt álló művek az idő tájt és azóta is a városról. Mint például a kiállításon is látható munka, Mácsai István nak az Erzsébet híd építését ábrázoló festménye, vagy Bernáth Aurél é, aki az 1958-as brüssze li világkiállításra készített Budapest-panoráma pannót – itt ennek vázlata került a falra. De hol vannak ma városunk festői, a 21. század eleji változásokat megörökítő művészek? A Lágymányosi hidat, az új Nemzeti Színházat, a Kálvin vagy akár az Erzsébet tér új arcát ábrázoló alkotók? Vannak egyáltalán? ● Festett képek a városról. 18-20. századi látképek Pest – Budáról, Budapestről (Válogatás a Fővárosi Képtár gyűjteményéből). Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum, 2010. december 16 – 2011. május 8. Amíg a közönség elfoglalja helyét a Kamrában, Fullajtár Andrea ül a színpad bal oldalán elöl, és eljátssza a szerepet. Kicsit torz mosoly, kicsit ingó fej, kicsit bizonytalan kézmozdulatok – nagyjából ennyi mondható el tárgyszerűen arról, amit csinál. Ahogyan csinálja, abban benne van csaknem minden, amit megtudhatunk, amit érdemes megtudnunk arról a középkorú, hajléktalan, nyomorult asszonyról, aki a következő órában majd elmeséli életét Csalog Zsolt lejegyzése szerint. „A mű világának minden pontja archimédeszi pont” – idézik gyakran József Attilá tól, a műalko tás organikus egységére gondolva. De archimédeszi pont minden részlet abban az értelemben is, hogy magában kell hordja az egészet. Ahogyan Rainer Maria Rilke esztétáktól ugyancsak sokszor emlegetett verse, az Archaikus Apolló-torzó mondja: „nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” Jól tette Fullajtár Andrea és a rendező Zsámbéki Gábor, hogy mintegy tizennégy év múltán újra előadják a Kamrában a Csendet akarok című monológot. Nemcsak azért, mert annak idején, 1996-ban, amikor még főiskolásként bemutatták, a nagy szakmai feltűnés ellenére is mindössze tízszer ment, és így sokan nem láthatták, akiket érdekelt volna, de azért is, mert a siker akkor óhatatlanul félrecsúszott. Elkerülhetetlen volt, hogy a műalkotás helyett a bravúrt, a kunsztot, a csodát lássák benne. Azt, hogy a negyvenkét éves, lepusztult, kiégett, életével végképp leszámoló asszonyt egy huszonhárom esztendős főiskolai hallgató jeleníti meg maradéktalan hitellel, látszólag az életről és a színészetről való mindentudás teljes birtokában. A képtelennek tetsző szakmai és emberi produkció elfedte tartalmának igazi mélységeit. Csalog Zsolt írásának igazi mélységéről is elterelte a figyelmet a bámulatra valóban méltó életrajzi körülmény, de a színészi teljesítmény legnagyobb értékeit is elfedte bizonyos fokig. Honnan tudja ez a fiatal lány mindazt, amit megmutat? – mélázott ámultan a kérdésen, aki látta, és egyszerűen nem maradt érdeklődés arra, hogy mit is láttak. Most másik veszély fenyegeti az előadás befogadását, megértését. Ez a veszély persze az első bemutató idején, a kilencvenes évek második felében is megvolt, de megbújt az ifjonti zsenialitás fölötti ámulat mögött. Elkerülhetetlen, hogy most a hajléktalanság szociális problémájáról, annak változásáról, súlyosbodásáról kérdezze a Fidelio riportere a művésznőt, s eközben megint csak elsikkad végül, hogy az az este, amikor meghallgatjuk a hajléktalan asszony elbeszélését, ennél is sokkal többről szól. Rilke idézett sorait a katarziselmélet tömör összefoglalásaként szokás fölemlegetni, és ebben az összefüggésben életünk megváltoztatása nem annyit jelent, hogy a Kamrából hazafelé menet a Ferenciek terén, az aluljáróban kéregető nyomorultaktól nem fordulunk el undorral, vagy a szokásos százas helyett kétszázast adunk nekik. Nem ilyesféle szociális felbuzdulást jelent a műalkotás nyomán támadó katarzis, megtisztulás vagy inkább megvilágosodás. A szolidaritás felébredése legfeljebb része vagy velejárója lehet egy sokkal nagyobb, sokkal egyetemesebb megrendülésnek, sokkal mélyebb, hatalmasabb felismerésnek. Az egyetemes, közös, megváltoztathatatlan emberi sorsra ébredünk rá olyan kivételes alkalmakkor, amilyen ez az előadás. A katarzis paradoxona: abban változunk meg, hogy ráébredünk a megváltoztathatatlanra. Csalog Zsolt annak idején azt állította írásáról, hogy csak lejegyezte az előtte kitárulkozó asszony szavait, Fullajtár Andrea most arról nyilatkozik, hogy az írás művészet, a valóságban az asszony, akivel az író meg is ismertette, egészen más volt. „Egy totálisan tönkrement nőt képzelj el, aki lenyúlt cigivel, pénzzel. Meg akartam hívni az előadásra, de egyáltalán nem érdekelte” – mondja róla a riporternek. Az a nő, akivel az író és a színésztanonc találkozott a kilencvenes években, megoldandó szociális probléma volt. Az a színes, szellemes, érzékeny, izgalmas személyiség, akivel mi a színpadon találkozunk, az maga az emberi sors. Sőt több: műalkotás. ● Fullajtár Andrea és a hajléktalan asszony Zappe László 25 BUDAPEST 2011 március Fényes Adolf: Margit híd