Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - Marafkó László: Ikarus és az „égi hang”
Errefelé egyes utcákban a szuper személykocsik Tour de Flancot rendezhetnének, viszont a kiszolgált kék Ikarus egyáltalán nem szárnyal, hörögve mászik. Nem is azért, mintha az Istenhegyi út annyira meredek lenne, hanem mert a tizenhét éves járgánytól (tömegközlekedési jármű esetében ez nem tinédzser-, hanem matuzsálemi kor) ez is remek teljesítmény. A néhai 21-est ma 90-esnek nevezik (A-val vegyítve). A pár évtized alatt, mióta igénybe veszem szolgálataikat, megjegyeztem buszsofőr-arcokat, vezetési stílusokat. Volt köztük tömörítő, aki rápumpáló fékezéseivel jól összepréselte az utasokat, csak úgy repkedtek a légtérben a rozoga nyugdíjasok. Volt „Humor Harold”, aki idegenvezetőnek gondolta magát, s minden megállót búgó hangon, szellemkedő szövegekkel konferált be, főleg a Déli pályaudvar erényeit ecsetelte színesen. Nem volt tehetségtelen, de három nap után a törzsutasoknak kicsit unalmassá vált a műsor: egy évben több tucat napon át ugyanazt a kabarét hallgatni, főleg csúcsidőben, a mellettünk állóval a lapockánkban – eléggé ingerlő. Néha már az volt az érzésem, hogy önmagát szórakoztatja az egyhangú műszak közben. Aztán eltűnt az „eszeadta”. Jó ideje van egy kedvelt emberem, öblös, kissé érdes, de jóságos hangú, mely mégis átható, mint a régi iskolák pedellusaié volt. Nem tudom, ismerik-e még a maiak a pedellus „műfaját”? Aki mindenese volt a régi iskolának, s kényes helyzetekben gyakorlati pedagógiával (gyenge testi ráhatás kilátásba helyezése is...) kisegítette a megszorult tanárt, ha az iskola rémeinek számító srácok nagyon elhatalmasodtak. Az Ikarus eme parancsnoka öles termetű, barátságos férfiú. Egyszer, indulás előtt – emlékszem – odaszólt az első ajtó mellett álló hajléktalannak: „Jól nézel ki.” Nem leereszkedően és nem is olcsó tréfálkozásként, őszintén mondta, látásból ismerhette. A szakadt alak jámborul elmosolyodott, látszott, hogy pár óráig könnyebb lesz a napja. Máskor felforrósodott légkörben beledörrent a mikrofonba, némi humor is volt a szózatban, s a kedélyek – csodák csodájára – lecsillapodtak. Mert tudnak viselkedni ezek a városi népek, ha megadják az alaphangot, hiszen olyan ez a járat, mint egy vidéki (nemhiába „hegyvidéki”): munkába menet, ügyekben járva sokat látják egymást a résztvevők. Ha nem működik a mikrofonja, indulás előtt bejelenti, s jelzi: ha bárkinek bármilyen gondja, kérdése van, csak szóljon bátran. Nem jóságos vezető bácsit alakít, hanem együtt él az utasokkal. Pár éve, amikor az Angliába vándorlás nem csak az orvosok körében öltött aggasztó méreteket, három, pihenőpercét töltő buszvezető párbeszédének voltam akaratlan tanúja. Arról szólt, hogy melyik kolléga merrefelé veszi az útilaput. Bizony aggódtam járatunk bevált irányítójáért. Aztán megnyugodtam, hogy viszontlátom Tanos Gézá t. Közeledünk egy megálló felé, anyuka az óvodás kisgyerekével. A kislány már messziről int, amikor felismeri a vezetőfülkében ülőt, ő vissza. „Valamikor, taxisként jó kis jattokat kaptam.” Nem mondja, hogy most ez a bizalom a „jatt”. Nem maradt meg húsz év után is taxisnak, mert új kocsit kellett volna lízingelnie, meg a magánéletében is változás állt be: új kapcsolat. De a jó taxis mentalitása, hogy az utasért mindent, ma is érződik minden mozdulatán. Megint egy megálló, idősebb úr száll fel, rögtön odamegy a még szellős utastérben a vezetőfülkéhez, üdvözölni a sofőrt. Mindenki szemet huny a szabályszegés miatt („A vezetővel beszélgetni tilos”), mert el lehet-e menni köszönés és pár jó szó nélkül egy régi ismerős mellett? Valószínűleg ma már csak az óvodásgyerekek tervei közt szerepel az, hogy majd buszvezetők lesznek. A nem működő légkondik, a súlyemelő igénybevételére emlékeztető pedálnyomogatás, a közlekedési dugók vértolulásos világában? Tanos Gézának is volt jó szakmája, Csepelen szerezte, az egyik legpatinásabb MüM-intézményben. Talán a műszaki előképzettség is a magyarázata, hogy – miként mondja – „alattam nem robban le olyan sokszor a kocsi, ezt a műhelyben is észrevették”. Tíz éve űzi ezt a monoton foglalkozást. A 90-es meg a 112-es hegyi járat. „Szeretek errefelé” – jegyzi meg az évről évre egyre sűrűbben beépített zöldövezet házai közt dörögve. Pest környékéről jár be „szoli”-ba, azaz szolgálatba. Bizony télen itt néha művészet felkúszni. „Legfeljebb lassabban megyek” – mondja a legtermészetesebb hangsúllyal. Annyi biztos, hogy nehéz kizökkenteni a saját tempójából, nyugalmából, észjárásából. A BKV gondjait nem az ilyen utastéri hang oldja meg, de jó, ha valaki a motor alulról jövő hörgése közben égi magasból jóságosan, ám megfellebbezhetetlenül megszólal. Tudható: biztos kézben van a volán, s akkor ott, hátul is próbáljuk meg kibírni egymást – legalább a végállomásig. Ha belegondolok, hogy a közlekedési vállalat egyszer majd megújuló buszparkjával együtt – aki él (a tömegközlekedéssel), az mind remél – majd eltűnnek az ilyen egyéniségek is, majdhogynem szomorkodni támad kedvem. Lehet, hogy autóbuszozni jó? ● Ikarus és az „égi hang” szöveg: Marafkó László, fotó: Sebestyén László 9 BUDAPEST 2011 január
