Budapest, 2010. (33. évfolyam)
3. szám március - Zeke Gyula: Kávészünet
Nem először járunk Kiss Róbert és Zu bornyák Zoltán remek kávézójában, bár nem tartozunk a mintegy százhúsz fős törzsvendégség közé, akiket nevükön szólítanak a minden körülmények között udvarias, több nyelven is kiszolgáló pincérek. Gyors és kedves fogadtatásban van azért részünk, mint mindenkinek, ha nincs is épp jelen a szimpatikus tulajdonosok egyike sem. (Övék egyébiránt a Török Pál utcai Pinceszínház eleven büféje is.) Bent is megtöröljük a cipőnket a kávézó logós, zöld szőnyegében, a tenyerünk furán kellemes bizsergéssel válik meg a horgolt ujjacskával borított rézkilincstől, a családi asztalok egyikéhez ülünk, és ismét kézbe vesszük a látványos itallapot, amely már a puszta képi mivoltában afféle vallomás Budapest mellett. A címlapján nem más látható, mint a margitszigeti lóvasútról készült ismert, 1920-as évekbeli felvétel. Jól öltözött utasok ülnek a megállóban a padon, mely egy hatalmas tölgy tövében áll, odébb lovacska baktat a szédelgő sínek között, a fa törzsére erősített fekete táblán az eredeti képen ez áll: „Az utolsó LÓVONAT este 10 órakor”, emitt pedig: Kávészünet kávézó. S figyelemre mél tók a beloldalak is. A tételek hátterében a Keleti s a Nyugati pályaudvar és környékük 19. század végi képei sejlenek, a lap közepén pedig ugyanilyen módon a frissiben épült Erzsébet híd pesti torkolata a Klotild palotákkal, valamint a Dohány utca eleje. Hátulról és fordítva ugyanez látható, ám angolra vált az itallap: Coffee Break. Az élet nem csak Amerikában, itt is gyors és zaklatott már, és ennél is gyorsabb és zaklatottabb lesz, munka és munka, ezt mondja angolul és magyarul a név. De mást is mond. (Magyarul legalábbis...) Azt, hogy meg kell állni néha kisebb-nagyobb időkre, és e munkából kiszakított időt munkahelyen kívüli kávézással is lehet tölteni. S a Garibaldi utcai Kávészünetben – mert, kedves kettőződés, van egy ilyen nevű hely az Újlipótvárosban is! –, nem is akárhogyan. Nem csupán tizenkilencféle Pellini-készítményt ihatunk itt az espressótól a koffeinmentes espressóig, de további tizenhárom, már csak ezen a helyen kapható, különlegességet is, amelyek olykor a puszta nevükkel jelzik – „A Ripacs; A kávé álom; A részeges; A fáradt vagyok”, stb. –, hogy a megalkotójuk tud az emberi lélek és test esendőségéről. Mindegyik másféle bögrében érkezik, szinte gyermekien otthonos, kedves gesztus. Az átlagosnak mondható sörkínálat mellett a bor- és a töményital-választék ugyancsak figyelemre méltó. Konyha nincs ugyan, de nem maradunk éhen, melegszendvicsek, pizzák, friss kiflik és croissant-ok várnak mindazokra, akik hosszabb időre óhajtanak berendezkedni a Kávészünetben. Gyermekkel is betérhetünk, az üdítőital-választék is széles, persze van forró csokoládé, és a bejáratból nyíló traktus nem dohányzó tér. Külön figyelmet érdemel a Kávészünet belső tere, amely nem csupán sikeres otthonteremtési kísérlet törzsvendégek és alkalmi látogatók számára, de tárgyakban elmondott családtörténet is. Kiss Róbert és társa 2007. április 14-én nyitották meg mai formájában a már 1995 óta e néven működő helyet. Az anyaghasználat és a formák archaizmusa a városi múlt egymásra rakódott rétegeinél is messzebbre, szinte a 19. század elejéig visz. Valaha házban szolgáló gerendák polcként simulnak a falra, szegélyezik a fűtőtestet, s tartják a dohányzó térrészbe vezető átjáró fölötti falszakaszt. Az ajtó nélküli átjárót mintha bomba törte volna a falba, szép építészeti metaforájaként a traumatikus korszak- és társadalmi váltások zsigerekbe tapadt élményének. A mályvaszín falon sehová se nyíló ablakok feszülnek, este fény ég mögöttük. A több mint négy méter magas mennyezetről alumíniumtálak lógnak alá, a közepükből birsalma méretű égők sárga sugarai hullanak. A családi képeken Kiss Róbert felmenői láthatók, vagy négy nemzedékre visszamenőleg. Nagy, régi bőröndök várnak a falon a hosszú útnak indulókra, üres képkeret az álmodozókra, hatvanas évekbeli aktatáska az osztályvezetőkre, a Zellerin M. féle Gyári Részvény-Társaság öntöttvas csapja a szomjúhozókra, fotelek a szerelmesekre, ódon ágytámlák az álomba hajlókra, fémfogas, Thonet-székek, varrógép lábazatú asztalok és szobainas a megtelepedőkre, ormótlan fém és üvegdíjak az eddig méltatlanul mellőzöttekre, csendes hajópadló a túlsúlyosokra, számítógépek az internetezőkre, darts-készlet a hajigálókra, hosszú alumínium létra a hitetlenekre, televízió a sorozatfüggőkre, s három bárszék a zsúfolt pultnál mindazokra, akik a kedvenc pincérükkel óhajtanak beszélgetni. A melegebb napok beálltával, mondja Kiss Róbert, a ház lakóival való megegyezés értelmében kitelepülnek majd a ház franciaudvarának egy részére is, ami új kávés térélményt tartogat a számunkra. Kéthetente zene is van, a hely két törzsvendége adja, dr. Barta András zongorázik, Gasparik Róbert dobol. Amúgy igényes rádióadók középhalk zenéje szól. „Ked ves sörözők! Ha legalább 4-en vagytok és fejenként megisztok 5 korsó sört, összesen 20 korsót, akkor a további 20 korsó sört mi álljuk.” – olvasható a benti traktus fekete üzenőtábláján. Reggel nyolctól este tizenegyig vár bennünket a Kávészünet, amely az utóbbi években a közvetlen – s némileg a tágabb – környék afféle társadalmi tégelye lett. Minden harmadik utcába kéne egy belőle. ● 10 BUDAPEST 2010 március
