Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Tosics Iván: Kelet-Közép-Európa városaiban
Gyulafehérvár (Alba Iulia) 66 ezer lakójának a statisztika szerint mintegy 2 százaléka roma. Itt is a városszéli telep a legnagyobb, van azonban a városközpontban is, a sétálóutcától száz méterre egy olyan ház, amelyet szinte kizárólag romák laknak (5. kép). A házat eredetileg munkásszállóként építették a városközponti lakótelep részeként, száz, egyenként 11,5 négyzetméteres szobával. A szegregációhoz vezető lakosságcsere eredményeként ma 15 család mintegy 300 tagja lakja a házat, amelyben a távfűtést a tartozások halmozódása miatt megszüntették. Típusok és a közszféra beavatkozásának alternatívái A felsorolt példák két típusba sorolhatók. A budapesti Magdolna negyed és Katowice ismertetett térsége a belváros részének tekinthető, ahol normál városi utcaszerkezetben állnak a nagyon rossz állapotú házak. Ezek a térségek megépülésük idején még nem sokban különböztek a város többi, hasonló időszakban épült részeitől, fizikai és társadalmi leromlásuk, szegénynegyeddé válásuk a városfejlődés és a lakáspolitika több évtizedes, bonyolult folyamatainak eredménye. A budapesti Dzsumbuj, továbbá Dobrich és Gyulafehérvár kiválasztott szegény-telepei ezzel szemben már megépülésük idején alacsony státuszú társadalmi csoportok lakhelyeként szolgáltak. Az első két esetben ez a városi hatóság tudatos akciójának volt az eredménye: a Dzsumbuj eleve szociális telepnek épült, a dobrichi ház pedig átmeneti szállásként. Gyulafehérvár arra mutat példát, amikor a legszegényebbek maguk foglalják el a város egy meghatározott részét, és saját erőből alakítják ki lakóhelyüket. A városok legszegényebb részei tehát több típusba sorolhatók, és e típusok különbözősége magában hordozza azt, hogy a kialakult problémák kezelésére is eltérő stratégiákat kell alkalmazni. A városszerkezetbe illeszkedő szegénynegyedek eseté ben reális alternatívaként vetődik fel a rehabilitáció, vagyis a házak és közterületek felújításával a városrész legalább „átlagos színvonalúvá” tétele. Ilyen esetekben nagy kérdés, hogy mi történjék az ott élő lakossággal, mennyire változzék meg az egyoldalú társadalmi ösz szetétel. A szegénytelepek esetében, különösen, ha a térbeli-társadalmi szegregáció mértéke meghalad egy kritikus szintet, és a telep „gettónak” minősíthető (vagyis az ottlét magukra az ott élőkre nézve is veszélyes), a reális alternatívák között felmerül a telep lebontása. Az utolsó képek példákat mutatnak a beavatkozások e két, nagyon eltérő típusára. 38 BUDAPEST 2010 február 5. Gyulafehérvár (Alba Iulia) városközponti gettó, 2009. május 3. Katowice, Pawla-Wodna-Gornicza negyed, 2009. február 4. Dobrich, városközponti roma-telep, 2009. március
