Budapest, 2010. (33. évfolyam)
2. szám február - Zeke Gyula: Tíz éves a Centrál
Több éves mélyföldi tartózkodásom miatt nem léphettem be a Centrál kávéház – ismét szélfogós és az eredeti helyére visszaépített – ajtaján a megnyitás oly várt napján, 2000. január 13-án. Igaz, cserébe részt vehettem a már szilveszterkor megtartott, vacsorával és ünnepi mulatsággal egybekötött felavatáson, amely Ajkay Lajos , akkori kulturális üzletvezető szíves ceremóniamestersége alatt zajlott, s amelyen Somody Imre, a Centrál újjáépítője avatta föl szép és pontos szavakkal a kávéházat a sajtó képviselői és a civil meghívottak előtt. (Saly Noémire, Ráday Mihály ra, Ruttka Andreá ra, a nyugatos arcképcsarnok textilművészére meg az új tér belsőépítészére, Pata ki Dórára és építészére, Gereben Gábor ra emlékszem közülük.) Miként történelmi tanulmányaim során rendkívül helyénvalónak találtam, hogy I. István királyunk 1000-ig várt önmaga megkoronázásával, s ezáltal a magyar állam megalapításával, ugyanolyan helyesnek találtam pezsgős pohárral a kezemben álldogálva a régi-új falak alatt, hogy a városom – a hosszúra nyúlt történelmi szünet után – a Centrál szélfogóján át lép a harmadik évezredbe. (Mert ha matematikai értelemben nem is, a kettessel kezdődő évszám roppant mágiája révén a harmadik évezred igenis akkor indult útnak.) Nos, az új évezredből egy évtized máris eltelt, ami nem csupán arra jó, hogy az elkövetkező kilencszázkilencven év teendőiről gondolkodjunk, de alkalom a számvetésre is. (Személyes ügyem is ez, hisz ott álltam a születésénél: „esős járda, nagyváros” ÉS , 2000/13. szám) Tíz év egy budapesti kávéház életében (az elmúlt korok tanúsága szerint) éppoly nagy idő, mint a vendégekében, akik benne ülnek, vagy elmennek mellette. A másodszor megszületett Centrál eltelt évtizedének tanulságai ráadásul túlmutatnak önmagukon: nem egy kávéház az a (már újra) sok közül. A sorsa az újabb kávés fellendülés egészére rávetül, és a problémái számos tekintetben a környezet állapotait is tükrözik. Érdemes föltennünk hát a kérdést, meny nyiben felelt és felel meg létrehozója és a közönség kezdeti és azóta is eleven várakozásainak. Sikerült-e – az újabb idők merőben más feltételei közt – igazi nagykávéházzá válnia, a város egyik lüktető társasági és szellemi központjává, a kávés nyilvánosság kitüntetett helyévé, ahová a számos törzsvendég mellett időnként mindenki ellátogat, aki ilyen helyekre jár? A választ három mellőzhetetlen – s egymással persze összefüggő – nézőpontból érdemes megkísérelnünk: a kávéházi tér és kínálat, a vendégség, s harmadjára a szellemi szerep oldaláról. A Centrált újjáálmodó (belső)építészek a régihez nagyban hasonló, ám fontos részletekben azt módosító térszerkezetet hoztak létre. A földszinti vendégtér bal felől csonka szárú, elnyílt U-alakot formázó alapterülete nagyjában megmaradt ugyan, ám a kávéház udvar felé eső és az alagsor egykori kiszolgáló helyiségeit, valamint a Cukor utcai szárny galéria-szobáit új alakban rendezték el. Az új szerkezet alapjában bevált, a régi és az új térelemek egyként valós funkciókat szolgálnak. Nem ilyen egyértelmű már a helyzet a belsőépítészeti kiképzéssel. A falhoz tapadó, s a belső teret a szélfogónál, valamint a Cukor utcai szárny elején derékszögben traktusokra tagoló pamlagsor vonalvezetése vonzó ugyan, ám a fehér márványasztalok és az 1913-as felújítás utáni Thoneteket idéző karszékek elhelyezése – kivált a Károlyi Mihály utca felőli szárnyon – már-már pazarlónak mondható. Teltház-közeli helyzet esetén az utcáról nézve így is előáll az embersűrűség oly heves kávéházi képe, ám a kisebb és nagyobb felületű asztalok ésszerűbb elhelyezesével, valamint a szárny szinte teljesen kihasználatlan belső Tíz éves a Centrál szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 22 BUDAPEST 2010 február ÖRÖKKÁVÉ
