Budapest, 2010. (33. évfolyam)
12. szám december - Jolsvai András: Visszajáró LXXXI.
vagy kamra ajtaját holmi apró kulcsocska. Csak azért, mert a mese gyerekeknek szól? Zalán Tibor átirata különben ezúttal nem olyan érdekes, mint tavaly volt a Rettentő görög vitéz, különösen az első részben halad meglehetősen izgalommentesen a cselekmény, a látvány viszont most is gyönyörű. Németh Ilona és Bodor Kata bábjai a házilag is előállítható rongybabák világát idézik, egyszerű, díszletként is működő kellékei egy szegényes, egyszerű háztartás tárgyait varázsolják mesevilággá. A bábok mintha csak rongybabák lennének, mozgatóik feketében vannak ugyan, de nem próbálnak rejtőzködni, inkább azonosulnak a játékkal. Nagypál Gábor csintalan fabábuja, Nyakó Júlia csalafintán gonosz sza kácsné-rókája, Homonnai Katalin pókanyója és kényeskedő Malvinája, Lovas Dániel Pi errot-ja szelídített-háziasított kalandokat élnek át. Spilák Lajos most is, mint rendesen, különös, kedélyes hangot csal ki mindenből, ami a keze ügyébe kerül, és még Artemon kutyaként is acsarog. Hannus Zoltán meg maga öltözik bábnak, hogy a gonosz bábjátékos Carabas Barabas szerepében komoly, fenyegető ellenfélről is gondoskodjék a rosszcsont Burattino számára. A gyerekeket nagyüzemi módon, sokféle stílusban és eszközzel szórakoztató-nevelő Budapest Bábszínházban ezen az őszön Csipkerózsikát fosztották meg a becézéstől. Nem is illene az egy tizenöt éves nagylányhoz, pláne ha olyan szépen fejlett ifjú hölgy személyesíti meg, mint Karádi Bori . A bábszínházban ugyanis nem igazi bábjátékot adnak elő. Szemenyei János zenéjével, Lackfi János átdolgozásában, Kuthy Ágnes rendezésében huszonegyedik századi mesemusicalként, ha nem operaként jelenik meg a néhai Grimm-mese. Áriák és recitativók keverednek a beszélt versek közé. Ehhez még kevésbé illene a kicsinyítő képző. Hatalmas, lépcsős díszletben, erős, rikító színekben pompázó óriásbábokként ágálnak a színészek, fémesen fénylő ruhák szolgálnak olykor rideg látványosságként, tüskés indák fenyegetőznek, három tündér sárkányként röpköd. Zölden fénylik Kovács Marianna go nosz tündére, kéken ragyog a gyilkos orsó, piros emelvényen, piros bogyókkal díszítve uralkodik csipkealattvalói fölött Erdős István és Blasek Györgyi joviálisan félénk, a bajban nagyon beijedt királyi párja. Bercsényi Péter királyfiként riadtan állja a próbákat, suta diákként idézi föl a Csipkebirodalom történetéről kelletlenül tanultakat. Kemény István vörös taréjjal hoppmesterkedik. Két egészen különböző világ Az aranykulcsé és a Csipkerózsáé. Közös bennük csak a becézés elhagyása. Meg az, hogy mindkettő markánsan mai képekkel, mai hangon mond el régi mesét. ● Farkasrétre viszonylag későn jutottam el. A környéken persze jártam korábban is, gyerekkoromban komoly turistaútvonalnak számított e hely – a villamosvégállomás után lényegében már az erdő kezdődött, hazafelé mindig megállottunk egy bablevesre a Makk hetesnél –, később pedig egy kedves kolleganőmet látogattuk meg gyakran az egyik környező utcában – de a temető, az sokáig csak futólagos élmény volt. Igazán részletesen csak egy nyolcvanhatos temetésre emlékszem (első igazgatómat búcsúztattuk akkor), rettenetes hideg volt, hosszan pálinkáztunk kijőve, szemben, a Búfelejtőben. (Mely akkor még tényleg nevének megfelelő talponálló volt – később előkelő étteremmé lett, váltakozó sikerrel.) Azóta persze már többször megfordultam itt – legutóbb az őszön, egy későbbi főnököm temetésén – jöttem-mentem is benne néhányszor, de mégse tudtunk igazán megbarátkozni. Nem mozgok benne olyan otthonosan, mint a Kerepesiben vagy a Köztemetőben, vagy Budafokon, Palotán – hogy a Megyeri útról már ne is beszéljünk. És ez nincsen így jól. Tudom én, hogy nincs, de más dolog tudni, és más cselekedni. Kell ahhoz sok minden, elszánás, jó idő és apropó, hogy én valahogy elvetődjek Farkasrétre. (Pedig milyen szép neve van: mondanom se kell, hogy ezt is kedves Döbrenteim találta ki – illetve tükörfordította.) A minap azonban összejött minden, elszánás, jó idő és apropó – a színészmúzeumban jártam ugyanis, Major Tamás emlékkiállításán. És erről eszembe jutott, hogy igazán elmehetnék a sírjához is. De erről meg az jutott eszembe, hogy a Major sírja a Kerepesi útiban van, erről viszont az, hogy a Bajoré viszont a Farkasrétiben, és hogy az a színészmúzeumtól csak egy ugrás. Na, ilyen egyszerűen kerültem ide. Hátulról közelítettem meg a sírkertet, a Bürök utca felől, részben, mert úgy nyugodtabb, részben, mert izgalmasabb: nagyobb az eltévedés veszélye, de nagyobb az esély a meglepetésre is. Egyébként is, ez csak afféle bemelegítés, tisztelgő látogatás, itt sötétedésig bármi történhet, és csak történjen is. Nem várom, hogy ölembe hulljon a hely, hogy egyszerre megmutassa minden titkát, minden szépségét, egyszerűen csak legyen, és hogy szokjuk egymást, ez a feladat. Aztán majd úgyis jövök még, jönnöm kell, míg teljesen kezemre áll. De az ilyesmit nem lehet siettetni. (És egy temetőnek egyébként is más az időkezelése. Ott már nincsen helye kapkodásnak.) Egyszóval a Bürök utcai bejárat. Belépve máris akad meglepetés: a kerítés mellett háromemeletes sírházak fogadnak, melyek valahol a panellakás és az urnatemető között állanak félúton. Külalakra, mintha márványból készült panelek állnának egymáson: sírház, vagy mi a csuda. Egész koporsó fér bele, hosszában, így aztán az oldalára lehet írni doszt: sokan ki is használják a lehetőséget, előnevek egész csokra díszlik némely márványlapon. (E műfaj egy szelídített változatát láttam a Bazilika pincéjében: de ott, minthogy a vastag falakba volt építve, valahogy méltóságosnak hatott az egész. Itt inkább csak pöffeszkedő. Mellette létraszerű képződmény, hozzá felirat: „A fellépőt mindenki saját felelősségére használhatja!” – hiába, a harmadik emeletre még az élőknek is nehéz feljutni.) De az út túloldalán már apró sírok sorakoznak. Néhányuk még az aprónál is apróbb: gyereksírok, nem lehet meghatottság nélkül nézni rájuk. Beljebb megyek, erőt meríteni az olyasféle feliratokból, mint „szerető feleséged, Mucid”, és az évszám: mert túl azon, hogy a Muci nem a temetőbe, hanem egy komédiába való, az igazi kérdés az, hogy ki van itt megszólítva. Sőt, ki van itt eltemetve? Nem messze onnan a Halva család nyugszik. Persze, előbb kellett volna gondolkodni, a temetőben már késő. Ott már duplán halva minden Halva. (József és Józsefné, egyébként.) Észre sem veszem, és a katonaparcellába kerültem. Ezredesek, alezredesek, tábornokok. Békebeli hősi halottak. Köztük furcsa névre akadok, Nguyen Thanh Nhi főhadnagyéra. Hetvenötben halt meg, krisztusi korban. Na, gondolom, itt is egy egész regény nyugszik. Persze, hol nem? ● 27 BUDAPEST 2010 december Visszajáró LXXXI. Jolsvai András
