Budapest, 2010. (33. évfolyam)
12. szám december - Zeke Gyula: Táskarádió
Amikor egy hónapja az újdonsült Centrál bárvendégeként üldögéltem a történelmi falak alatt, nem gondoltam, hogy hamarosan nem csupán kedvem, de komoly okom is lesz a környékre visszatérni. Szinte egyszerre, november eleje felé három fontos hír is a fülembe jutott. Kibővült és megújult a Kecskeméti utca – Királyi Pál utca sarkán az ezredfordulós indulása óta kitűnő Alibi kávézó, Ica mama Bartók Béla úti boltjából ismerős hentesem Belvárosi Disznótoros néven üzletet alapított a Károlyi Mihály utcában (a Petőfi Irodalmi Múzeummal szemben), s ráadásul Táskarádió eszpresszó néven új hely nyílt a Papnövelde utca 8-as számú, épp száz éve épült ház földszintjének jobb oldali traktusában. Nem vagyok telhetetlen alkat, váratlan ajándéknak tekintettem ezért, hogy hosszas munkálkodás után bukdácsolóutcából sétálóutcává vált a Kecskeméti utca, az Egyetem tér és a Károlyi Mihály utca is szinte végig. Ez utóbbi önmagában is jó hír. Mivel a Baross utca eleje nemrégiben ugyanebben a szerencsében részesült, a Kálvin tér zsúfolt aszfaltján pedig pár napja frissen festett zebrák nyújtózkodnak, immár négykerekűektől alig zavarva sétálhatunk el a Wenckheim palotától a Ferenciek teréig, melynek az Erzsébet hídra kanyarodó alagútját, ha igaz, nemsokára befedik, és a tér mindenestől a miénk lesz. Az Alibi egy későbbi számban kapja majd meg a neki járó külön figyelmet, a belvárosban szinte kihalt üzlettípusként újra megjelenő húsbolt tágas pultjai mellől pedig elégedett gasztronómiai szeméremmel hívom az olvasót a Papnövelde utca szóban forgó háza elé, amely ugyancsak sétálórész még. Honfitársaim jelentős részével eleget éltünk a nyolcvankilenc előtti világban, nekik nem kell magyaráznom, miféle időt idéz meg az új eszpresszó neve. Elsősorban és mindenekelőtt a bizakodó hatvanas éveket, és részben, amúgy kifutásképp még a hetvenes éveket is. Bajban is vagyok, mit és hogyan írjak, hiszen a számukra értelmes utalások már semmit sem mondanak a fiatalabb nemzedékek tagjainak. Megint elment az idő, és ma harmincöt, vagy inkább negyven évesnek kell lennie annak, akinek „megbízható” élményei lehetnek még a korszakról. A ma élő magyarok többségének azt a negyven évet már ugyanúgy tanítani kell – ha kíváncsiak rá –, mint bármi elmúlt korszakot, s e tanulást csak szerencsés esetben erősítheti a családon belüli, nemzedékek közti szóbeliség. A közösségi emlékezet emellett nem puszta egybetapadt kötege a személyes emlékezet-fonalak sokaságának, önálló szellemlény inkább, amely nehezen kiismerhető és alig irányítható törvényeknek engedelmeskedik. Mindezek fényében állítom, hogy az október 29-én megnyílt Táskarádió eszpresszó korszakhatárt jelez a kollektív emlékezet lomha áramlásában. Kívül-belül roppant erős üzenetet hordoz, melyet ellenállhatatlan médiumként a tárgyi világa közvetít, a bútorai, a felhasznált anyagok és a dekoráció. Jellegzetes, sárga neon-felirata (gyártotta a ZGR – Led és Neon Kft.) már a Kecskeméti utca elejéről a szemünkbe világol, oly kedvező az eszpresszó fekvése. Közeledvén az épülethez, a bejárat fölött sokféle színben pompázó neonhölgy tűnik fölénk, éltes elődje vagy negyedszázadon át szolgált a Szent István körút – Honvéd utca sarki önkiszolgáló bolt homlokzatán. Ha szép idő van – de esőben is, hiszen ponyva védi – mindjárt letelepedhetünk a lapos dohányzóasztal köré helyezett négy piros műbőrfotel avagy a puffok valamelyikére. Ám előtte jó eséllyel maguk előtt tartanak a korszak jellegzetes alakjainak nagyított (este kivilágított) képei. Kodály Zoltán ül valahol, fehér szegfűt kap épp egy kislánytól. A még fiatal Berek Kati , a Táskarádió szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 20 BUDAPEST 2010 december ÖRÖKKÁVÉ
