Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Zeke Gyula: Vadas Ferenc (1958-2010)
Kedves Feri! Rám jár mostanában a nekrológírás, Fejtő Ferenc, Vázsonyi Vilmos, Rónay Egon, nem beszélve a civil halottaimról, és most Te is... Úgy kell nekem, mondhatnád, nekrológot írni még mindig jobb, mint meghalni. Ezt mondhatnád, és igazad lenne. Mindössze elmaradna utána az a harsány nevetésed, úgy képzelem. A bölcs, hamiskás mosolyod jobban illik a helyzethez, kétségkívül. Vagy csak a hallgatásod, ahogyan magad elé néztél és hallgattál, okosan, szomorúan. Nem hiszek benne, hogy van valami (valaki) valahol belőled, aki tud egykori önmagáról, s ennek folytán rólunk, még hús-vér emberekről, így nem hihetek benne, hogy értelmes tett a megszólításod, s hogy a végtelen útvesztőin valahogy mégis eljuthat hozzád ez a levél. Ám itt lakom a Földön, mit tehetnék? Amit most mondok, azt a szemedbe úgyse mondtam volna soha. Szóval nem tudom, semmit nem tudok, csak mondom, gondolunk Rád sokan, és gondolni is fogunk még sokáig. Egy darabig még mindenképp itt leszel. És álmodni is fogunk veled. Talán beszélgethetünk is, hallhatjuk kicsit a hangodat, tán elejtesz egy-két szót nekünk. Csak amit fejből tudsz, hiszen a könyvtárad már nincs veled. Úristen, mi volt a fejedben?! Mi fészkelte be magát a tudás, a szeretet és a humor rései közé? Meséltem egyszer még az első műtéted után régi közös hölgyismerősünknek, egykori kollégánknak az esetedet, hogy hogyan jártál, hogy mi történt veled, és ő az asztalra könyökölt, a tenyerébe buktatta a fejét és azt mondta: agyrém, mire én harsányan felnevettem, szinte mindjárt a te nevetéseddel, hogy ezt még így is, még most is mennyire fogod értékelni, és harsányan nevetni fogsz rajta te is. Ám amikor elmeséltem neked a kórházban a dolgot, már a második műtéted után, másként nevettél, mint ahogyan szoktál, igaz, különösebben szomorú sem voltál, csak felemelted a fejedet, rám néztél, és azt mondtad: rémagy, rémagy inkább. Megkérdeztem még, hogy jó, de miért, miképp, miért engedted be a fejedbe a rémet a tudás, a szeretet és a humor rései közé, de nem tudtál válaszolni semmit, csak hümmögtél, mint amikor valaki udvariasságból nem szakítja meg a társalgást. Nem vagyok benne bizonyos, hogy harcoltál, hogy mindent megtettél ellene. Ha mondhatom ezt, ha nem együgyűség mondanom. Elnézed nekem, ezt tudom, mint ahogyan elnéztél ott a kórházban is a padon valamerre, hosszan, és csak utána kezdted dicsérni az épületet, a lépcsőházat, Lajta Béla remekét, a Pesti Chev ra Kadisa valahai szeretetházát, amelyet nálad jobban nem ismert senki. Nem értek gyönyörű szakmádhoz, az építészethez és annak a történetéhez, a szakma majd elköszön tőled a maga módján, de meg tudom mondani, mi veszett el a világból veled. Elveszett először is valami roppant ritka viszonyulásmód, ahogyan pontosan tudtad a szakmád helyi értékét, ahogyan kiterjeszteni, más szellemi megközlítések közé illeszteni és egyetemessé tenni voltál képes a mély és mindig alapos szakmai tudásodat, azt a kisebb-nagyobb részletet, amit megtaláltál, feltártál és kidolgoztál. Odalett valami érthetetlen és oktalan szerénység is, hisz más ennyi értékes anyagból és szövegből legalább három-négy saját kötetet szokott összeállítani, téged az önmagaddal szembeni túlzott igényesség meggátolt ebben. Így és enélkül is nagy tekintélyt vívtál ki magadnak az építészet- és művészettörténész szakmában, és azon kívül is. Odalett mindezekkel együtt a fontosnak tudott és szeretett tárgyak szellemi megközelítésének valami elegáns gyönyöre, a szakmai túlfűtöttség szóbeli műalkotássá emelésének képessége, szinte fellobogott az arcod és a tekinteted, ha beszéltél, ha előadtál valamiről, miért is nem tanítottál valahol, ezt sem értem. A baráti segítőkészséged is páratlan volt, ha hívtalak – s tudom, mással is így tettél –, semmi nem volt fontosabb, mint a kért adatok mihamarabbi átadása. Odalett végül valami megnyugtató értése a világnak, valami belátás, egyféle egészen ritka bölcsesség, ami a gondolkodásodat és a szellemi lényedet jellemezte, jó, ha tíz ember volt (s részben még van) az életemben, akinek a társaságában ennyire nyugodtnak tudhattam magamat. Külön is köszönöm neked a felkérésemre írt szövegeidet, s azt a kávéházakról, mindenekelőtt a New-Yorkról átadott (belső)építészeti tudást, ami nélkül számosan maradtunk volna szellemileg szegényebbek. Az a kávéház, amelyben életünk során kevesek társaságában mindvégig ültünk, már a mi városunkban sem létezett. Lajta Béla csillámlón szép New-York-beli szélfogója rémlik fel előttem, melyet egyébiránt egy képeslap segítségével Te azonosítottál, s amely már a húszas évek elején sem volt meg. Most talán átléptél rajta. Szomorún, szomorún káprázik a szemünk. ● Vadas Ferenc (1958-2010) Zeke Gyula 19 BUDAPEST 2010 szeptember fotó: F. Szalatnyay Judit
