Budapest, 2010. (33. évfolyam)
7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró LXXVI.
25 BUDAPEST 2010 július Ha nagyon szigorúak akarnók lenni magukhoz (mikor fordult velünk elő ilyesmi, egyet mondjanak!), akkor ezt a mai összejövetelt afféle oda-visszajárónak kellene neveznünk. Merthogy ahol most jártam, ott nem voltam soha azelőtt. (Csak a környékén: ott is csak elvétve, szigorúan véve csakis eltévedési célból.) Ámde mai sétánk – mint látni fogják – mégis pontosan beleillik ebbe a sorozatba, sőt, ha jobban belegondolunk, újabb dimenziókat nyit vele kapcsolatban. (Ami őszintén szólva rá is fér.) De legyen ennyi elég a teóriából, és nézzük a tényeket. Pontosabban a tévét. Merthogy tévélátogatásra invitálom önöket ezúttal. Csakhogy az itt a trükk, hogy az intézmény maradt (na, ezt a mondatot is vitatnák sokan), de az épület elköltözött. A Szabadság téri székházban előfordultam vagy egy tucatszor, legutoljára egy vasárnap délelőtti beszélgetős műsor vendégeként, mint a táblás játékok szakértője. Akkor már nagyon rosszul állott a szénája szegény Tőzsdepalotának, de nem véletlenül: az volt az általános vélemény, hogy kár belé a pénz, úgyis jön a költözés, jön az új hely, minek. Ez a minek, ez meglátszott nagyon az egész intézményen, pedig ez jópár éve volt már. Emlékszem, emlékeztem akkor (pont mint a mackósajt!), korábban milyen elegánsnak, csillogónak láttam azt a stúdiót, ahová a hatvanas évek végén, kisgyerekként vetődtem először. (Valami vetélkedő felvétele kapcsán.) És később is némi meghatottsággal léptem át a tévé sárgarézzel díszített forgóajtaját, mindig láttam bent valami szépséget. (A palotáét vagy az intézményét, vagy is-is.) A Kunigunda utcában a huszonegyedik század fogad. Hatalmas üveg-fém-műanyag téglatestek sora látszik, meg persze víz (medence vagy szökőkút nélkül ma már senki nem merészkedik ki az utcára), hideg, praktikus elegancia: valahol a raktár és a palota között. (Történetileg is stimmel egyébként: az első itteni stúdiót, mely csaknem egy évtizeddel megelőzte a korát, egy hajdani raktár átalakításával fejlesztették ki – a többi már magától jött.) Egyszóval az első benyomás vegyes, bármi lehetne, depóraktár, kórház, iskola vagy tévészékház, egy kaptafára épül minden: olyan, mintha néhány legóelemből lenne összerakva. Kint még annyi az élmény, hogy parkoló persze nincsen (belső parkoló van, az udvarban, a kiválasztott helyieknek), a látogató keressen helyet magának, ahol tud, a környező utcák során. (Az objektív tájékoztatás – mely törvénybe iktatott kötelességünk leend mostantól – kedvéért jegyezzük meg, hogy mindettől függetlenül persze sokkal könnyebb és olcsóbb itt parkolni, mint a Szabadság téren volt. Tegyük gyorsan hozzá: még.) Bent azonban oldódik a feszültség. (Most látom, nem szóltam eddig arról, hogyan kerültem az új tévészékházba. Hát a látogatóközpont által. Az intézménynek ugyanis ilyen is van, s ez, többek között, nézői csoportok sétájával is foglalkozik. Hirdetik itt-ott, jelentkezni kell, regisztrálni, elmenni, befizetni: gondoltam, ezt már csak megnézem magamnak. Jelentkeztem tehát, egyszerű nézőnek adva ki magam, s elvegyültem, mint Harun al-Rasid a bagdadi bazárban. Most mondom, hátha később nem lesz módom rá: a helyiek minden dicséretet megérdemelnek kedvességükért, szaktudásukért, odaadásukért.) A hosszú előcsarnokban kezdünk, különféle technika berendezések „múzeumában”: az első tévéhíradós kamera, átjátszó, az első színes eszközök. Van idegenvezetőnk, szerkesztő a kultúrrovatból, fiatalabbnak látszik a legifjabb eszköznél, de lelkesen beszél a régiekről is. Aztán egy vetítőterem jön, húszperces reklámfilmmel, majd a híradókészítők folyosóján leshetünk bele a napi munkába. Számítógépek hada, persze, ma már a büfések is számítógéppel készítik a sonkás szendvicseket. Aztán (vaslépcsőkön gyalogolva hosszan, fel és alá) a legnagyobb jelenlegi stúdióba érkezünk, ahol a reggeli és délutáni magazinműsorok készülnek. Onnan egy kisebb stúdióba vándorolunk, ahol mi magunk is (kilencen vagyunk a látogatócsoportban) készítünk egy rövid műsort: van, aki bemondót alakít, van, aki vágót, van, aki operatőrt. Végül a jelmeztár jön, az ország legnagyobb jelmeztára, ahol a hajdani műsorok jelmezeit őrzik. És elmerengenek a régi szép időkön. ● Visszajáró LXXVI. Jolsvai András Ennyiből is nyilvánvaló, hogy e bulvárkabarénak nevezett est létrehozóinak ízlésküszöbe és humorérzéke hatalmasan eltér az enyémtől. Ennek az eltérésnek a fölfedezése mindjárt az előadás kezdetén megdermesztett, s e dermedtségből a szívemhez máskor talán közelebb álló jelenetek, színészi teljesítmények sem nagyon tudtak kiolvasztani. Pedig Csuja Imre és Gyabronka József, Mé száros Béla, Polgár Csaba és Máthé Zsolt, Hámori Gabriella és Szandtner Anna, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Takács Nóra Di ána semmivel sem rosszabbak, mint máskor. Pogány Judit pedig most is precízen hozza azt, amiben abszolút magabiztos. Csak éppen az ő legfontosabb jelenetében is eltolódik a hangsúly. Szatirikus tragédiának remek ötlet lenne a nagy színésznő esete, aki kifizetetlen számláinak súlya alatt egy milliós reklámszereplés lehetőségéért kihuzatja az összes fogát. Abszurd viccnek viszont csak elriasztó. Kivétel Gálffi László emlékidézése. Szokványosan beszéli el ugyan, miképpen veti le gátlásos szorongását egy pályakezdő színész, ám az előadásban erő és komoly méltóság van. És kivétel még egy remek musicalparódia Debreczeny Csabá val és Für Anikóval a középpontban. Nem egyik vagy másik zenés borzalmat pécézik ki, hanem a patentot, a szabványt, a lényeget mutatják meg. Nem elrontott, eltorzított, hanem nagyon is megbízható minőségű musicalben éneklik el, milyen panelekből épül manapság e műfaj. Jó érzékkel az előadás végére szerkesztették, így ennek sikere visszasugárzik az egész produkcióra. Egyébként szinte valamennyi jelenetnél úgy érzem, hogy amíg követni tudom, addig ismerős, tehát nem igazán izgalmas, amint pedig megpróbál eredeti lenni, onnantól fogva nem értem. Valószínűleg a szellemességről alkotott fogalmaim is eltérnek e műsor szerzőiétől és játszóiétól, de azokétól is, akik a nézőtéren remekül mulatnak. Bizonyára közelebb áll azokéhoz, akik a szünetben elhagyták a bemutatót. Az Örkény kitűnő művészeit kicsit sajnálom, de nagyon megértem. Sikert főképp idióta vonaglásokkal, artikulátlan rikoltásokkal és nagy ribilliókkal lehet manapság elérni. Látszólag más ez, mint régi korok színészi mórikálásai voltak, de lényegében ugyanolyan ripacskodás ez is – bár kétségtelenül korszerűbb. Egy szellemtelen kor szellemeskedései szövegben, gesztusokban, mozgásban, hangszínekben egyaránt. Az est a mostanában divatos kollektív módszerrel jött létre: a színlap szerint a társulat improvizációinak felhasználásával írta Tasnádi István, Várady Zsuzsa és Dömötör András, s ez utóbbi is rendezte. A zongorá nál Szemenyei János buzgólkodott, a szín lapon ígértek közül viszont nem lépett föl Kerekes Éva. ●
