Budapest, 2010. (33. évfolyam)
6. szám június - Zeke Gyula: A fekete leves – A kávéfőzés története
A fekete leves – A kávéfőzés története Zeke Gyula E cím alatt nyílt meg április 22-én a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum legutóbbi kiállítása, s jelent meg mellé ugyanezen címen a hagyományos katalógus-tartalomnál jóval többet adó kötet. Nem az MKVM a kiállítás egyedüli rendezője, csupán helyszíngazdaként, kiadóként, valamint a kiállítási tér már megszokottan magas színvonalú megépítése okán érdemel elsőbbséget a nevük. Sem a pazar látvány sem a kötet nem jöhetett volna létre a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, valamint a dr. Fazekas Éva és dr. Kimmel József gyűjtőpáros ér tékes tárgyanyaga és szellemi hozzájárulása nélkül. Az MKVM immár ötödik éve kényeztet el bennünket, 2006. ősze óta ez a tizenkettedik hiánypótló kiállításuk és kötetük, utóbbiak máris afféle sorozattá álltak ösz sze, igen jól mutatnak együtt otthonunk Budapest-polcán. (Tizenharmadikként a kedves emlékű, korán elhunyt Draveczky Balázst felváltó új direktor úr, Kiss Imre szódás könyvét is ott tartjuk, amögé még a régi, vári épületben épült kiállítás.) Az expozíciók hol négy hónapon, hol fél éven át tartottak nyitva, ez a mostani október 24-ig várja a kávézás szerelmeseit: magyarul és angolul is. E pillanatig a kötetek mindegyike megvásárolható, ám mindez csupán annak köszönhető, hogy a múzeum kapuján eddig – számomra nehezen érthető okokból – nem terjedt túl az árusításuk. Nem stilisztikai lustaságból illettem a kiállítást és a kötetet az imént a hiánypótló jelzővel. A hazai kávés nyilvánosság múltja iránt jó másfél évtizede feltámadt, s azóta is tartósnak bizonyuló érdeklődés számos kötetre támaszkodhat, és két kiállítás is mögöttünk van már. (A Saly Noé mi rendezte Budapest, nagykávéház című 2001-es Ernst Múzeum-beli, és a 2007-es MKVM-beli CAFÉ!? – Változatok, változások című, melyet ketten állíthattunk össze.) Ám az immár tíz kötet, a két kiállítás és a különféle kávéházi tárgyú filmek közös vonása, hogy szerzőik és megalkotóik figyelmét szinte kizárólag a kávéház (a cukrászda, a kávémérés és az eszpresz szó) intézmény- és kultúrtörténete kötötte le, s nem fordítottak gondot a kávéfőzés és a kávézás múltjára, amely nem csupán érdekfeszítő technikatörténeti stúdium, de a formák és a technológiák esztétikája és – ha fogalmazhatunk így – tömeges egyedisége révén mindig társadalom- és kultúrtörténet is. A fekete leves című kiállítás és kötet fontos első lépés e mindeddig kevéssé látogatott téren. Saly Noémi, az említett gyűjtőpáros és Vámos Éva tanulmányai (az utóbbi szerző és édesanyja fordításában) angolul is olvashatók, ami nem csupán a tárgyismeret kapuit nyitja meg a múzeumba látogató és a kötetet megvásárló nem magyar érdeklődők számára, de a kötet hihetetlenül látványos képanyaga is kétannyi teret nyer általa. A kiállítás célközönsége örvendetesen széles, kisgyermekes családok éppúgy ámulva végigtéblábolhatják, mint ősz magányosok, akik hűséges kotyogójuk megnyugtató fortyogását hallgatták egy életen át. Nem véletlen jutott eszébe annak idején számos kávéfőző-építőnek a mozdonyforma, s nem véletlen indul el a kávégép vontatta eszpresszó párás fülkéje Nemes Nagy Ágnes mottóul választott soraiban a mindig bizonytalan jövő felé. A mesés tárgyak, az első török kori kávéskannától a bolygószerű pörkölőlombikokon, a katedrálisra emlékeztető olasz gépcsodákon át a hol köpcös, hol madárszerűen kecses alumínium- és bakelit házifőzőkig mind a régiség és a modernitás közti hatalmas útra emlékeztetnek, melynek terheit, gyönyörűségét és szomorúságát a kávé meleg, vigasztaló gőzében éltük át. Erre a sosem múló boldogságra emlékeztet bennünket A fekete leves. ● 39 BUDAPEST 2010 június
