Budapest, 2010. (33. évfolyam)

6. szám június - Nagy idők tanúja: Báró Podmaniczky Frigyes

A vérbeli mémoire-író tulajdonképpen nem írni szeret, hanem emlékezni, tollhoz csak jobb híján nyúl, azért, hogy akkor is mesélhessen, amikor ép nincs körülötte megfelelő hallgató. Az emlékirat az egyet­len irodalmi műfaj, amelynek ártalmára van az írni-tudás: minél szabadabb, minél csapongóbb a mémoire, annál őszintébb, annál több adatot tartalmaz, annál élve­zetesebb. Ilyen módszerrel írt báró Pod­maniczky Frigyes is, akinek a régi pesti életről való emlékezgetése irodalmunk­nak is, kultúrtörténetünknek is megbe­csülhetetlen kincse. ... A nemes bárót a remek emlékezőtehetségén kívül ráadá­sul még hosszú élettel is megáldotta az ég, s mindvégig ártatlan, megtörhetetlen gyermeki szívvel és főleg gyermeki szájjal: úgy beszél, mintha maga sem tudná mit mond. A leglényegesebb dolgokat mond­ja el, a jobbra, balra elkanyargó szóáradat közben. ... Kitűnő szeme van a bárónak az ilyen valóságdarabkák meglátásához és bemutatásához. Ezt legjobban persze egy-egy táj, vagy városrész, vagy télika­bát puszta leírásával éri el, egy-egy szá­raz beszámolóval valamilyen bálról, va­dászatról, keresztelőről. Atyját, báró Podmaniczky Károlyt, aki dúsgazdag és ősarisztokrata létére részt vesz a Martinovics összeesküvésben, in­ternálást szenved, orvosi és bányászati tudománnyal foglalkozik, így írja le: „Bo­rotvált arcz, fehér nyakkendő, rumburgi vászon ing csipkével kihányva; galamb­szín, szűk sujtásnélküli nadrág; magyar hegyes orrú rojtos csizma; kék frakk sárga gombra; fehér vagy sárga mellény nyáron, télen fekete vagy vörös bársony mellény; de emellé rövidre nyírott hajat viselt. Ál­talában édes atyám minutiosus tiszta­ságu volt, valamint külsejét, úgy egyéb szokásait is tekintve. A kereskedőktől és gazdatisztjeitől átvett réz- és ezüstpénzt – minő akkoriban egyedül használatban volt – azonnal eczetes vízben megtisztít­tatta s ily fényes állapotban szolgáltatta vissza urának, a különféle e czélra otthon készült vászon zacskóba való elhelyezés kedvéért.” A bensőt illetőleg az idős bárót fia nagy demokratának, „ósdi nagy ura­inkat mindig mandarinoknak csúfolta”, nagy nép- és nőbarátnak festi. Egy-egy személy ábrázolása révén előt­tünk áll az egész 18. századbeli magyar főnemesség, amely felvilágosodottabb volt a szolgáinál. Az előítéletet mintha hírből sem ismerte volna. A protestantiz­mus akkor még jelent némi háttérbe szorí­tást, ütést és persze visszaütést. „Daczá ra Nagy idők tanúja: báró Podmaniczky Frigyes 14 BUDAPEST 2010 június Podmaniczky szobra a róla elnevezett téren (Kő Pál, 1993) SZÓL A RÁDIÓ Sávoly Tamás mentette ki a Magyar Rádió archívumának elfekvőjéből azokat a szöveget, amelyek­ből jó néhányat – történetükben először – publikálni is lehet immár: felolvasások, többnyire az 1940-es évekből. Eddig két közleményben Granasztói Pálnak Nagy-Budapest városrendezésével kapcsolatos szabadegyetemi előadásait adtuk közre két részben. A harmadik előtt most – az alka­lomhoz igazodó megfontolásból – nem abba a sorozatba tartozó szöveg következik. Illyés Gyula 1938. augusztus harmadikán adta elő az alábbiakat, Podmaniczky Frigyesről mesélve. A Kockás Báróról születésnapján, június 21-én emlékezik meg mostanában Budapest, pontosabban az épített örökség védelmében kardoskodó közönsége, legszebb korszakára büszkén emlékező pol­gárai. E korszak egyik főszereplője éppen Podmaniczky Frigyes volt, életének egy sokkal későbbi periódusában, mint amiről a nagy klasszikus, a már javában publikáló, de még a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferenseként dolgozó Illyés Gyula mesél. A BUDAPEST az ő szavaival ünnepli az idén 140 éves Közmunkatanács legendás és munkás első emberét. Őrizve, gazdagítva emlékezetét. (A szöveget úgy adjuk közre, ahogy annak idején a gépiratban rögzítették, csak a legszükségesebb, az értelmezést segítő kiegészítésekkel, s némileg rövidítve.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom