Budapest, 2010. (33. évfolyam)

5. szám május - Jolsvai András: Visszajáró LXXIV. - Serfőző Melinda: Nyári sztárzápor

A könnyedebb zenei műfajok kedvelői máris több dátumot jegyezhetnek be a naptárukba, hiszen idén is jó néhány ne­ves zenész, énekes teszi tiszteletét nálunk. Itt van mindjárt Paul Anka , akinek éppolyan jól áll a hatvanas években írt nagy sláger, a You Are My Destiny, mint a nemrég készült Nirvana-feldolgozás, a Smells Like Teen Spirit. Az ünnepelt libanoni-kanadai sztár csak nemrég járt nálunk először, de akkor olyan jól érezte magát, hogy megígérte, visszajön. Úgy tű­nik, szavatartó ember: június 3-án ismét a Papp László Budapest Sportarénában ad koncertet. Néhány nappal később, június 8-án egy másik „nagy öreg” érkezik: Elton John szintén az Aréna színpadát veszi birtokba. A leginkább talán a Candle In The Wind szerzőjeként ismert, hat Grammyvel díja­zott zongorista-énekes néhány éve járt már nálunk a Kapcsolat koncert vendégeként, akkor több tízezren voltak kíváncsiak ze­néjére. Nagy valószínűséggel most is telt ház előtt játszik majd. Nyári sztárzápor Serfőző Melinda Bár még korántsem végleges a nyári kulturális események listája, már biztos, hogy idén is számtalan program közül válogathatunk a fővárosban, legyen szó könnyűzenei, esetleg komolyabb műfajú koncertről, szabad­téri színházi előadásról, zenei fesztiválról vagy épp egy programokkal fűszerezett sétáról a Lánchídon. Budapest nyári programkínálatából szemezgettünk. 14 BUDAPEST 2010 május Ma nem gyalogolunk. Gyalogoljon, aki buksi medve láncon, nekünk azt nem szabad. (E szövegbe szó szerint vagy el­torzított formában egy darab József At­tila-idézetet helyeztem el, részben, hogy hódoljak a posztmodernnek, részben, hogy így tisztelegjek a hatvan esztendős Esterházy Péter előtt. Megtörtént.) Villa­mosra fogunk szállani ma, azzal hasítjuk majd a levegőt, eme környezettudatos lépéssel bizonyítva, hogy Lehet Más a Visszajáró. (Elemvé.) Választásunk (szól­janak, ha véletlenül áthallanának!) a ti­zenkettes villamosra esett. A tizenkettesre, mely egyike legkedvesebb villamosaim­nak (másika, mostanában, a tizenhetes, de ebbe most ne mélyedjünk el), s me­lyet nemrégiben komoly méltánytalan­ság ért. Erősen megkurtították az útját. A járatsűrűségéről már nem is beszélve. Úgyhogy igazán ráfér egy kis vigaszta­lás: ezt tesszük most, a magunk sete-suta módján, visszajárónk helyszínévé és ala­nyává emelve a tizenkettest. A tizenkettes ifjúkoromban napi élmé­nyem volt. Gimnazistaként úgy kezdtem a nap közéleti részét, hogy háromnegyed nyolc után öt perccel – futva – elértem a tizenkettest a Dózsa György úton. Ak­kor még – szintén futva – éppen beértem nyolcra az osztályba. Ez persze az opti­mális változat volt, a gyakoribb meg az, hogy hiába futottam, lekéstem a mon­dott viszonylatot, és így az első órakez­dést: onnan már csak az égiek mentettek meg az igazolatlan órától. (Tanárfüggő volt a megoldás.) Hazafelé meg gyakran azt játszottuk négyen – a Dobra Jancsi, a Csuli, a Darázs Pista meg én – hogy egy­egy megállót mindenkinek futva kellett megtennie a villamos mellett. Ha még a megállóban utolérted a tuját, egész pontot kaptál, ha már mozgásban volt, de még fel tudtál ugrani, felet, és ha lemaradtál, nullát – ráadásul aznapra ki is estél. Nem részletezném nagyon ezt a végtelenül emelkedett és intellektuális kamaszkori játékot (tudnám pedig, hisz itt is sok füg­gött a szerencsétől – az egyes megállók hossza ugyanis erősen eltért egymástól –, az utasok számától, az időjárástól és fizikai állapotunktól), elég legyen annyi, piszok mázli kellett ahhoz, hogy nagyobb baj nélkül – mert azért zúzódtunk, ahol értük – megúsztuk ezt a dolgot. Azokban a daliás időkben a tizenket­tes Palota szívéből egészen a Marx térig közlekedett. (Kádár utca, hogy pontosak legyünk.) Ezek a daliás idők persze már régen elmúltak, először közepesen dali­ásra változtak (akkor már csak a Lehel térig hatolt el a tizenkettes), majd telje­sen eldaliátlanodtak. De annyira, hogy mára szegény tizenkettesünk voltakép­pen a tizennégyes apró nyúlványa lett. Egy vakbél, úgy kell az egészet elkép­zelni. Merthogy maradék útvonala – az Angyalföldi kocsiszíntől halad a palotai Kossuth utcáig – a nagy testvér útjának gyenge másolata csupán. Egyéni színt csak akkor kap, amikor az aluljárón át­halad a Sződliget utcához: a tizennégyes itt végleg szakít vele, metrónak képzelve magát egészen Káposztásmegyerig su­han magában. De dologra. Illetve Tátra-kocsira. Mert­hogy büszke Tátrák járnak ezen a vona­lon, hosszú évtizedek óta. A tizenket­tes kétrészes, remek villamos, mindkét irányban pompásan vezethető. (A végál­lomáson a masiniszta sétál, nem a kocsi kanyarodik.) Az ujpesti Szellemtelepnél szállunk fel – a név hajdani temetőre utal –, itt van az Angyalföldi kocsiszín, mely, nevével ellentétben, már a negyedik ke­rületben található. (Igaz, éppen hogy. És az is igaz, hogy a hajdani ujpesti kocsi­színtől – melyből mára közért lett – kü­lönböztették meg ezzel a névvel.) Nincs sok utas – a lakótelepiek nappal dolgoznak vagy otthon ülnek – azok majd a központnál szállnak fel. De addig meg­állunk még a gimnáziumnál is. (Szerény­ségem tiltja megsejtetni önökkel, milyen kiváló elmék végeztek ott egykor.) A köz­ponti megállónál villanyrendőr tartóztat hosszan bennünket, aztán következik a Városháza. Utazásom idején minden a feje tetején áll itt (készül Közép-Európa legszebb főtere), de mire e sorok megje­lennek – úgy ígérik – lehet majd gyönyör­ködni. Aztán a nagykanyar jön, a Külvá­rosi Kávéháznál, ahol a hajdani Dózsa György útból mára Görgey lett. (Még jó, hogy az Ujpesti Dózsából nem lett Uj­pesti Görgey.) A technikum következik aztán, az SZTK, a Szülőotthon – üresen áll, szomorúan – az állomás, s szinte föl se nézünk, már megérkeztünk Palotára. Tizenkét perc az egész, mégis az egész gyerekkorom. ● Visszajáró LXXIV. Jolsvai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom