Budapest, 2009. (32. évfolyam)
12. szám december - Kirschner Péter: A nap a fővárosé
Budapest egyesítésének évfordulóján minden évben átadják a díszpolgári címeket, a Pro Urbe Budapest és a Budapestért díjakat. Mi sem természetesebb, mint hogy lapunk hasábjain megemlékezzünk azokról, akik gyakran több évtizedes munkájukkal írták be nevüket a főváros történetébe, vagy csak élhetőbbé tették Budapestet. Találomra, de nem véletlenül választottunk három új díszpolgárt, hogy valljanak a városról olvasóinknak. Foglalkozásuk, életfelfogásuk eltérő. Egyben mindenképpen hasonlóak: Fontosnak tartják a városlakók, a civilek szerepét Budapest fejlődésében. „Minden adott ahhoz, hogy Budapest Közép-Európa kulturális centruma legyen...” – A magyar építőművészet nemzetközi propagandája még a kulturális jelenlétünknél is gyengébb – állítja Finta József aka démikus. – Még akkor sincs jelen, amikor sikeres kulturális évadokat szervezünk. Azt a ritka alkalmat leszámítva, amikor az építész valamilyen kulturális intézményt tervez, szakmánk-hivatásunk elvesztette közvetlen kapcsolatát a társművészetekkel. Hol van már az az idő, amikor a jobb sorsa érdemes FÉSZEK Klub nevében az „É” jelezte közösségünket? Bár az építészek munkássága meghatározó egy-egy város fejlődésében, a városkép alakulásában, mégis kevesen kapták meg közülük a díszpolgári címet. A jelenkori magyar építőművészetet inkább kritika kíséri, s nem elismerés. Sokan gondolják úgy, hogy Budapestet csak a nagyhírű külföldi sztárépítészek tehetik vonzóvá. Finta József meggyőződése, hogy a magyar építészek is lehetnének világsztárok, ha valaki támogatná a nemzetközi pályázatokon való részvételt. Bár nagyon sok vitája van a főváros vezetésével, ezt természetesnek mondja. Építészként, városlakóként is sok mindennel elégedetlen, ám innen elköltözni sohasem tudna. Hogyan is tehetné, amikor legalább húsz saját tervezésű háza van Budapesten, és szinte mind városképet meghatározó közösségi épület. A díszpolgári címet tekinthetné akár életműve elismerésének, de tele van tervekkel, ötletekkel, és szeretné pályára segíteni a tanítványait, az irodájában dolgozó fiatalokat. Vajon meg tudná-e valami változtatni a véleményét az építészek és a városvezetők közötti kapcsolatról? Talán az, ha a zsűrizés magasabb színvonalú lenne, és egy-egy terv megvalósításába már az ötlet szintjén bevonnák a városlakókat, a használókat, a civileket. Hiszen nekik épít mindenki. A legtöbb tervét úgy alakította, hogy az épületek a földszinten nyitottak, a közösség számára átjárhatóak, használhatóak. Azután az élet átírja ezeket a terveket, mint a Bankcenter esetében, ahol a biztonsági követelmények szigorítása miatt megszűnt a szabad átjárás. Az építész nem mindig felfelé néz. Finta József városlakó számára is Budapest földszintje az érdekes, izgalmas, a csábító. Szeret sétálni, bámészkodni, beülni az egyre jobb éttermekbe. Kedvenc helye a Liszt Ferenc tér, úgy él ez a hely, mint ahogy egy világvárosban élnie kell. Minden adottsága megvan – állítja –, hogy Budapest Közép-Európa kulturális centruma legyen. Kár, hogy a vendéglátás haszonelvűsége a korábbi kulturális ígéreteket ezen a helyen szinte teljesen a háttérbe szorította. E tekintetben a Ráday utcát már jobbnak tartja. Szereti az Andrássy utat, a megújult Szent István teret, és szerette a Váci utca déli részét. Mindaddig, amíg a bóvli ezt a szakaszt is el nem özönlötte. Lehet építészetileg bármilyen igényes egy-egy felújítás vagy új épület, ha a hibás adópolitika, a magas bérleti díj bezárásra kényszeríti a boltokat, élettelenné teszi a passzázsokat. Hány város irigyli Párisi-udvarunkat – hivatkozik egy másik emblematikus pontjára Budapestnek – mi pedig csak szégyenkezhetünk miatta. De Finta Józsefnek vannak reményteli felfedezései is. Örömmel látta a Divatcsarnok újjászületett Lotz-termében a zongorát. Talán egyszer játszani is fog rajta valaki. „Én amolyan vízi ember vagyok. Gyermekkoromban gyakran üldögéltem a Duna-part lépcsőin.” Fischer Ádám, az Operaház főzeneigazgatója utazó muzsikus. Amolyan világpolgár, mint bármelyik világhírű karmester, operaénekes. Mégis egyértelmű a válasza: itthon csak Budapesten van. Szinte mindig ugyanazon a helyen: az Andrássy úton, ahol felnőtt. De a városhoz, amelynek díszpolgára lett, ambivalens érzések fűzik. Vendégeinek, külföldi barátainak általában a budapesti gettót mutatja meg elsőként. Gyermekkorában naponta arra kísérte az édesanyja az óvodába. Máig vigasztalan, sötét környék. Sehol egy fa. Tiszteli az egykori zsidónegyed értékeit, megrendítő a hozzá kapcsolódó történelem. De megszeretni sohasem tudta. Akkor hol érzi magát igazán otthon Budapesten? A válasz gondolkodás nélküli és határozott. A Duna-parton. Fischer Ádám amolyan vízi embernek tartja ma gát. Gyermekkorában barátaival ott üldögélt a lépcsőkön, a hajókat vagy csak a folyót bámulva. Ma is ott sétálna legszívesebben, gyönyörködni a Gellérthegyben vagy a Várhegy sziluettjében. De egyre nehezebb lejutni a vízhez. Elfogadhatatlan számára, hogy a város legnagyobb 38 BUDAPEST 2009 december A nap a fővárosé Kirschner Péter forrás: MTI
