Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. Különszám: A „Városháza Fórum” tervpályázat eredménye - Preisich Gábor: A Budapesti Városháza kibővítésének tervpályázata 1940-ben
a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetségének a kiküldöttjei is. Ebben az idôben már oldódott az a hivatalos álláspont, amely – még a húszas évek végén is – a „stílusokban” tervezést – az eklektikát – középületek építésére egyedül alkalmas építészeti felfogásnak tekintette. A modern építészet, nem utolsósorban gyakorlati és gazdasági okokból, a lakóépületek után lassanként a középületek építése terén is kezdett polgárjogot nyerni. A modernt már nem tekintették a maga egészében „kozmopolita”, „nemzetietlen”, „bolsevista” építészetnek. Ha a korábbitól forradalmian eltérô – a „Bauhaus”, vagy Le Corbusier felfogása szerinti – „új építészetet” továbbra se fogadta be a hivatalos álláspont, a megszokotthoz közelebb álló, romantikusabb felfogású „modern” tervek már számíthattak a szakmai zsüri támogatására. A kiírás anyagilag igen csábító volt: a két 18000 pengôs elsô díj, két 14000 pengôs második díj, három, egyenként 10000 pengôs harmadik díj, ezenfelül a tizenkét, egyenként 5000 pengôs megvétel az építési dekonjunktúra idején egyedülálló lehetôséget jelentett a tervezôk számára. Részt is vett a pályázaton a magyar építészek színe-java: csaknem valamennyi, a közéletben szerepet játszó tervezô, még „származási okból” eleve reménytelen pályázó is akadt köztük. Többek közt én magam is beadtam pályatervemet. Akkoriban – a modern építészet elkötelezett híveként – elhibázottnak éreztem a zsüri döntéseit. Ma – nagyobb távlatból – más a véleményem. A díjazott tervek nem voltak „álmodozások”, nem jelentettek volna a város léptékébe nem illô „bizantinikus szörnyeket” (l. Bodor Ferenc sorait e cikk bevezetésében), csupán reális igényeknek és a kor ízlésének megfelelô, építészetileg többé-kevésbé színvonalas, a környezetben uralkodó, jellegzetes középületet. A két elsô díjat Kertész K. Róbert és Weichinger Károly terve, valamint vitéz Martsekényi Imre terve kapta. Közülük a Kertész-Weichinger terv messze színvonalasabb, Martsekényi viszont – tudomásom szerint – a Magyar Építészek Nemzeti Szövetségének volt oszlopos tagja. Weichingerék romantikus felfogású terve a Madách térrel szemben elképzelt árkádos terével, díszudvarával, festôi tömegalakításával, a Vilmos császár út (Bajcsy- Zsilinszky út) tengelyébe állított tornyával némileg a stockholmi városházára emlékeztet. (Weichinger ebben az idôben az Iparmûvészeti Iskola tanára volt, a háború után a BME középülettervezési tanszékének professzora lett, az ötvenes években készült Építészegyetem tervéért Kossuth díjat kapott.) A két második díjas terv közül Lauber Lászlóé az egész pályázatnak tán legsikerültebb, korszerû felfogású megoldása. Az általa tervezett városház-épületen dekoratív hozzátétek nélkül a jó arányú, egymással harmonikus tömegek játéka dominál. Kialakítása – a zsüri értékelése szerint is – azt a törekvést mutatja, hogy az elrendezés egyszerû és világos legyen. Már annak idején, a pályázat megismerésekor is az egyik legjobb, a környezethez legjobban illeszkedô tervnek tartottam. Ez a nézetem most, a pályatervek ismételt átnézése után csak erôsbödött. (Lauber László egyike volt Magyarországon az elsô „modern” irányzatot követô építészeknek. Nyíri Istvánnal együtt számos kitûnô épületet tervezett a két világháború között.) A másik második díjas terv Wälder Gyula mûegyetemi tanáré. Wäldert egy idôben a „magyar neobarokk atyjának” nevezték. Ô a Madách tér bejáratát alkotó ún. Madách-házak tervezôje. (Ezt a vöröstéglás épületkomplexumot mi modern építészek annakidején „Budapest májfoltjának” neveztük.) Wälder tervében a Madách-házak modorát igyekezett átvinni a Károly körút túlsó oldalára. 100 m magas tornyával, épületkomplexumának hatalmas tömegeivel, zárt sorú beépítésével – e sorok írójának véleménye szerint – a környezetbôl kirívó, ormótlan tömeg keletkezett volna. A bírálat szerint viszont a terv szerinti épület „elôkelô hatást nyújt”. A három harmadik díjas terv közt is két, a modern építészet szellemének megfelelô, szép arányú épületkomplexumot találunk. Az egyik Wanner Jánosé. Wanner kezdô építész korában Le Corbusier irodájában dolgozott. A két világháború közt ô építette a volt Mérnöki Kamara V. kerületi Szalay utcai modern székházát. Terve egységes, nagyvonalú koncepciót alkot. A másik érdekes terv Schall József, Weltzl János és Tatay György közös terve. A Madách tér bejáratával szemben mély teret alakítanak ki. Az úttól távol, a mai keresztszárny vonalában helyezik el a 82 m magas toronyszerû irodaépületet. A zsüri szerint „a terv különleges beépítésével és kialakításával figyelemre méltó, de városház jellege nincs”. (...) A pályamûveket még egyszer áttekintve és színvonalukat értékelve mégse sajnáljuk, hogy egyikük se valósult meg. A pályázat – egészében – inkább reprezentálásra beállított 19. századi, mintsem a meglévô értékeket tiszteletben tartó, azokat érvényesíteni kívánó 20. századi városrendezési felfogást türköz. Maga az a körülmény, hogy a kiírás a régi városházának csak a Városház utcai reprezentatív szárnyát tekinti megtartandó mûemléknek, és az egész telekkomplexumot – udvarok kihagyásával – beépítésre szánja, arra vezetett volna, hogy tovább zsúfolódik a budapesti városmag amúgy is túl sûrû, levegôtlen beépítése. (...) (1997) ● 9 BUDAPEST 2009 – különszám Preisich Gábor pályamûve
