Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Tóth Vilmos: Siralmas ének egy öreg temetőről
és a főváros gondoskodhatna arról, hogy ne itt legyen az új idők új síremlékeinek próbaterepe. Itt található Budapest legrégebbi, nagyobbrészt eredeti állapotában fennmaradt temetőrésze: a falsírboltok , melyek kiépítése az 1850-es években kezdődött. A közel ezerkétszáz sírbolt mintegy hatodrésze azóta áttelepítés, felszámolás, háborús események vagy természetes romlás áldozatává vált, de így sem találunk ma már máshol a Kárpát-medencében ilyen nagy és komplex, eredeti helyén álló és nagyrészt eredeti feliratozású együttest a 19. század második feléből. Valóban kiemelkedő jelentőségű emlékcsoportról van szó, a korabeli Pest majd Budapest társadalmi összetételének és kultúrájának egyik legfontosabb forrásáról. Ehhez képest a falsírboltok általános állapota, különösen a legrégebbi, a főbejárathoz közeli részé igencsak elszomorító. Névleg a teljes együttes „műemléki környezetnek” számított már a fent említett törvények megszületése előtt is. Ez itt legfeljebb annyit ér, hogy ezeket a sírokat nem lehet felszámolni, de a változtatásokat senki sem ellenőrzi (kivéve az egyénileg is védetteket), felújításra vagy állagmegóvásra pedig ritkán akad példa. A teljes sor rekonstrukciója pedig szinte elképzelhetetlenül hatalmas összegbe kerülne, főleg mert hatvan év mulasztásait kellene egyszerre pótolni. A Fiumei út felőli oldalon, ahol Józsefváros egy kevéssé festői része szolgáltat hátteret, az építmények elszenvedik a forgalmas útvonal minden hátrányát. Felismerhetetlenné deformálódnak a kőangyalok, amelyeket akkor emeltek, amikor még egyetlen épület sem volt a temető körül, út is csak egy: az egykori névadó, a régi kerepesi országút. Az egykori Ügető felőli sírok helyzete sokáig jobb, környezete nyugodtabb és tisztább volt. A lódobogás, az istállószag, a szpíker közelgő indításra való felhívása nem zavarta, inkább sajátos hangulatúvá tette a képet, ahogy a Sose halunk meg című film nyitójelenete is megörökítette. Az Ügető azonban elköltözött, helyén az Aréna nevű borzalmas monstrum terpesz kedik. A fal melletti feltöltött részen valamilyen fontos útvonal kapott helyet, ahol egész nap járhatnak a sírboltok felett a teherautók. Ebből az irányból is betört a zaj és a szemét, de a legrosszabb mégis a látvány: a nyomasztó épület számos pontról tönkreteszi a temető képét. (Vajon magyar befektető a francia fővárosban megtehetné-e ezt valamelyik híres párizsi temetővel?) A szomszédos gumigyár egyik épületére emlékeztet, amit az 1950-es években húztak fel a sírkert területén, az ötéves terv jegyé ben semmisítve meg a falsírboltok egy részét és két fél parcellát. Ezt az épületet a közelmúltban lebontották, majd szétverték az érintett fal egy részét (sírok ott már nem voltak), hogy egy tanyasi stílusú vaskaput építsenek, ami nyilván lerövidíti valakinek az útját a gyár felé. Szolgálati útvonal a nemzeti sírkerten keresztül: ötös számú gyárkapu Gyulai Pál sírja mellett... Lopnak, pusztítanak, „szórakoznak” Vannak azért pozitív fejlemények is. A főváros, egyes cégek vagy civil szervezetek, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság áldoznak egy-egy emlék felújítására. Lechner Ödön néé, melyet maga a fiatalon megözvegyült férj tervezett 1874-ben, úgy tűnik, sok éves huzavona után megmenekül. Helyreállítva látható a Ganz-mauzóleum vagy Balassa János orvosprofesszor kései klasszicista sírja. De ez csak három az ezerkétszázból. S a közelmúltban példaszerűen felújított Vécsey-mauzóleumról már újra lopkodják a fémdíszeket. Miközben maga a felújítás is lehet kétes értékű: a Gozsdu -mauzóle um már műemlék volt, amikor az 1990-es évek végén restaurálás ígéretével Romániába vitték. Végül anyagában új másolat készült, az eredeti elemek eltűntek, a sír pedig azóta már nem műemlék. De legalább nem dőlt össze... Az állapotromlás és a felújítás hiánya ugyanis azt okozza, hogy egyre több a részben vagy egészben összedőlő építmény. Különösen tragikus a helyzet a Kerepesi úti temetővel szomszédos Salgó-3 BUDAPEST 2009 november Gozsdu Manó nyughelyén már csak a három sírkő eredeti