Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Török András: Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 „A fôváros népességének folytonos szaporodása, a nemzeti mûveltség mind nagyobb emelkedése, s a mûvészi élvek (sic!) iránt mindinkább nyilatkozó érdekeltség már eddig is biztosan kimutatja a nemzeti színház jelen állásának, ti. a drámai és operai szak egy épületbe szoríttatásának tarthatatlanságát és annak szükségességét, hogy a mind jobban szerteágazó mûvészi követelmények kielégítésére több hely és alkalom nyittassék.” ORCZY BÓDOG IGAZGATÓ LEVELE LÓNYAY MENYHÉRT MINISZTERELNÖKHÖZ Okadatolt szerelmi vallomás a 125 éves Operaházhoz Szeretem, mert szép és jó, és mert any nyira a helyén van, hogy nemigen lehet másképpen summázni lényegét: alkalmas útvonalon felhúzott jóféle tárgyon való sikeres próbálkozás... A kilenc évnyi építkezés az egykori ócskapiac helyén, ahol valaha a 49-es tisztek elkobzott holmiját (is) árverezték. Mert nem lehet megmondani, hogy budapesti épületrôl van szó 1884-bôl – akárhol emelhették volna tôlünk nyugatra. Szeretem, mert az épületnek akkora egója és olyan erôs stílusa van, hogy még a kerek születésnapjait se lehet elrontani. Szeretem a házat ôrzô szfinxeket, mancsukban a maszkot, illetve a babérkoszorút. Melyikrôl is esett le részegen Ady Endre? Szeretem, mert terei ünnepélyesek és célszerûek – ravatalozásra is eminensen alkalmasak. Mert minden határon túl díszesek. Hiába támadta a díszek témáját Ipolyi Arnold, hogy az semennyire nem magyar – ha egyszer annyira a görög mitológián alapszik. Ami „valahol” – indirekt módon – szintén magyar. Szeretem, mert a Mainz-ban készült csillárt, (az egyetlen nem magyarországi berendezési tárgyat), ahogy e hasábokon már megemlékeztünk róla, ma is kézzel eresztik le és húzzák fel. Mert a bejárattól balra ott ül Liszt és Erkel, az akkor 26 éves Strobl Lajos vésôje nyomán – akinek a témák élôben ültek modellt. Szeretem, mert arra emlékeztetet, hogy valaha az ide járók még tudták a múzsák neveit. És el tudták olvasni görögül. Mert a páholyokban ma is ott vannak a lehajtható pezsgôs asztalkák. Szeretem, mert a ház tetején zeneszerzôszobrok silbakolnak, igaz, nem ugyanazok, akik valaha. Szerencsére Mozart és Verdi maradt. Mert jó tépelôdni azon, hogy a két 16-os válogatott hogyan viszonylik egymáshoz. Ízlések, pofonok, politikai szövetségi rendszerek, igazgatók jöttek-mentek. Szeretem a nézôtérre érkezéssel járó borzongást, szeretek azonnal a mennyezeti freskóra, Apollónra és Dionüszoszra sandítani, füttyenteni, hogy Nietzsche híres tanulmánya milyen friss dolog volt, amikor Lotz máris ezt választotta témának. Mintha ma Baudrillard vagy Böhringer hatna ennyire Budapesten? Szeretem a proszcénium-páholyok népét vizslatni: ott van-e a direktor jobbra, ott van-e a miniszter vagy az államtitkár balra. A Királyi Páholyba, mint ismeretes, a hagyomány szerint csak a köztársasági elnök vagy külföldi államfô ülhet. Valaha szerettem olyan kakasülô-helyre ülni, ami olyan olcsó volt, hogy a hátára ez volt pecsételve: „Errôl a helyrôl a színpad nem látható!” Szeretem, mert a nagy idôkre emlékeztet, Mahler, Klemperer, Nádasdy országlására. Meg hogy az idôsebbik Fischer fiúval, aki egy Operára nézô lakásban nôtt fel, megint nagy idôk kezdôdtek. Gyerekként a plakátragasztót leste, és leszaladt, hogy megnézze a jövô havi mûsort, abból látta, hogy apjának hány fordítását játsszák majd. Érdekelte, hogyan hat ez a vacsorák minôségére. Szeretem mindenestül, a városi legendáival együtt. Mesélik, hogy a zenészek a megnyitás után néhány évig még gyertya mellett játszottak, bár a házban bevezették a vegyes: gáz- és villanyvilágítást. És hogy a zenészek szervezete hamarosan felkereste a direktort: nem kérnek gyertyát, helyette inkább „gyertyapénzt” – így mindkét fél jól járna... És lôn. És mit gondol, Simplicissimus, tette fel a költôi kérdést 1997-ben a kalauzoló fômérnök úr, mikor szûnt meg a gyertyapénz a Magyar Állami Operaházban? Hát 1929-ben! Három ember, aki hiányzik a régi Pestrôl Na nem a nagyon régi Pestrôl, amikor még hordárok álldogáltak a Kristóf tér sarkán. Ôt és társait, a vízhordót, a lámpagyújtogatót vagy a kucsébert tessék Porzó kollégánál keresni. Simplicissimus közülük már csak a jegesre és a drótostótra emlékszik kisgyerekkorából. Akiket hiányol, részben „intézmények” voltak, váltakozó személyzettel. Az Astoriánál, az egykori Pannonia Szálloda kollégiumi menzává alacsonyult földszinti traktusának jobb szélén valamikor a hatvanas évek elején egy nyugati típusú grillcsirkés nyílt. Simplicissimus és még nála is kövérkésebb iskolatársa ide jártak „kenyerezni”. Az ôket kiszolgáló elegáns fehér ruhás dáma húsz fillérért belemártott egyegy vastag szelet kenyeret a lecsöpögött, sûrû csirkezsírba, és felitatott azzal együtt némi bôrkét és lehullott húsdarabot... Nem volt ennél mennyeibb csemege. És a nyugati világ borzongatóan kellemes lehelete az ember tarkóján! A másik intézmény az ember hajtotta automata volt a Blaha Lujza téri aluljáróban. 2 forintot kellett bedobni, és akkor ki lehetett venni egy szabadon választott bécsis zsömlét (bár majdnem mindegyikben ugyanaz volt). Egy idô után el-elromlott a masina, akkor dörömbölni kellett egy ajtón, egy idô után kidugta a fejét egy kelletlen személy, és azt tudakolta, mi a baj. Végül általában hitt a fiatal reklamálóknak, alapos mûszaki szemle nélkül is. És kidugott egy zsömlét emberi erôvel. A harmadik személy egy és ugyanazon ember volt, mégis intézmény. 1989-ben még ott üldögélt a Jégbüfénél egy széken a kedves, meghatározhatatlan korú világtalan hölgy, akinél a környékbeliek nem csak lottót vettek, de üzeneteket, apró csomagokat hagytak egymásnak... Tudják, amikor még nem létezett mobiltelefon, meg SMS. Egy ember, aki még megvan Simplicissimusnak már majdnem két évtizede feltûnt egy nem magyar illetôségû 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
