Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Ongjerth Richárd: Tervezhető-e a város?
ni teljesítmény végterméke. Olyan sokszereplôs, soha véget nem érô folyamatról van szó, ahol a sokféle igény kielégítésében sokféle közremûködô végzi a dolgát, ezek összehangolása, a megfelelô irányba terelése tulajdonképpen a tervezés feladata. A saját környezetünkkel, lakóhelyünkkel – családtagjainkhoz hasonlóan – általában nagyrészt érzelmi viszonyt ápolunk, akkor is, ha tisztában vagyunk racionálisan számba vehetô adottságaival. Számon tartjuk pozitívumait, de jóval gyakrabban emlegetjük a negatívumokat, hiszen azok adnak tennivalókat. Elvárjuk a város vezetôitôl, hogy értékrendünknek megfelelô megoldásokkal segítsenek a gondokon, és ilyen fejlôdési irányokat vázoljanak fel programjaikban. Ez azt is jelenti, hogy a város jelenségeinek megítélése gyakran nem független politikai ízlésünktôl, gondolkodásunktól sem. A nagyvárosokban, ahol a bonyolult viszonyok a túlnyomó többség számára nem nyilvánvalóak és áttekinthetôk, a modern idôkben a városfejlesztés alapvetô tényezôjévé vált a kommunikáció. A közvetlen ismereteket adó információk hiányában felértékelôdnek a közvetett információk, amelyek valóságtartalma nehezen ellenôrizhetô. Az, hogy milyen információkat milyen körben terjesztünk, meghatározó az érintettek véleményének, helyzetképének formálódásában, és visszahat a szükségesnek tartott beavatkozások meghatározására is, ami megfelelô szakmai és nyilvánossági kontroll hiányában könnyen vezethet elhibázott lépésekhez. A gondok gyökerei A várostervezésben fennálló gondok Budapesten – és az ország más területein is – nagyrészt az ebben a komplex tevékenységben részt vevô szakmák, szakemberek eszközhiányára, téves szocializációjára vezethetôk vissza. Mai gyakorlói közül már senki sem emlékezhet arra, hogyan is mûködtek elôdeik a második világháború elôtt, az – akkori fogalmak szerinti – demokrácia és piacgazdaság körülményei között. Szocializációnk a központosított tervgazdálkodás évtizedeibôl származik, amikor a közhatalmi prognózisok legfontosabb eleme a népgazdasági tervezés nevet viselte. A különféle hosszú távú programok (mint például a két tizenöt évre terjedô lakásépítési) és a középtávúak, vagyis az úgynevezett ötéves tervek központosított, hierarchikus rendszerben, ennek megfelelô intézményhálózatban készültek. Ilyen viszonyok között a nagyrészt mûszaki szakemberekbôl álló várostervezés a fizikai tervezésre szorítkozott, hiszen a – mai szóval élve – stratégiát a párt (az MSZMP) és az állam megfelelô szervezetei készítették el. A rendezési koncepciók feladata lényegében az volt, hogy a megszületett társadalmi, gazdasági elhatározások fizikai viszonyait dolgozza ki, azaz mondja meg, hol lehet felépíteni a leggazdaságosabban az új lakótelepet, vagy az új pártházat, amit aztán állami pénzbôl az állami beruházó cégek szervezésében az állami építôipari vállalatok fel is húztak. A rendszerváltozás során a „helyzetbe hozott” rendszerváltó (többnyire humán) értelmiség értelemszerûen, természetes mozdulattal hajította ki a központosított tervezést az Országos Tervhivatallal, tanácsi tervosztályokkal együtt. Az új politikai vezetôk számára sokáig nehéz volt elmagyarázni azt is, hogy mi célt szolgálnak – mondjuk – a rendezési tervek, és miért kell építési törvényt alkotni (azért, mert az egyik alapvetô emberi jog, a tulajdonhoz való jog korlátozásáról van szó). A tanácsi tervezés – beruházási vagy sokszor stratégiai programalkotásban is jártas – gyakorlóinak akkoriban nem volt tanácsos emlegetni korábbi hivatalukat, viszont általában könnyedén találtak új munkahelyet a privát szférában: bankokban, ingatlancégeknél, a legfelkészültebbek a tudományos pályán. A várostervezés pedig – elveszítve „stratégiai tervezési” hátterét – lecsupaszodott a dolog fizikai tartalmára: nagyrészt építész végzettségûek vették a kezükbe a dolgot. Bár az 1997-ben elfogadott Építési törvény mindjárt a 8. paragrafusában tisztázza, hogy a rendezési tervek készítése során figyelembe kell venni „az egészsé ges lakó- és munkakörülmények, a népesség biztonságának általános követelményeit, a népesség demográfiai fejlôdését, a népesség lakásszükségletét, a népesség fizikai, szellemi és lelki igényeit, különös tekintettel a családok, a fiatalok, az idôsek, a fogyatékos személyek igényeire, az oktatás, a kultúra, a sport, a szabadidô és az üdülés, valamint a társadalmi szervezetek, egyházak mûködési feltételeinek lehetôségeire”, továbbá sok más mellett „a népesség megélhetését biztosító gazdasági érdekeket, a munkahelyek megôrzésének és új munkahelyek teremtésének érdekeit”, a készülô tervek elenyészô hányadában találhatunk olyan munkarészeket (mondjuk, demográfiai vagy gazdasági felmérések eredményét, prognózisokat), amelyek lehetôvé tennék az idézett szempontok figyelembe vételét. Ehelyett a „szakma” képviselôi (a „városrendezôk”) – akik rendszerint a 9. paragrafusnál kezdik az építési törvény olvasását, hiszen ott találhatók a tervezési folyamatot szabályozó eljárási szabályok – mindenféle társadalmi és gazdasági jellegû tudás, információ nélkül, nagyrészt környezet-esztétikai fogalomkészlettel operálva, saját középosztálybeli – és építészeti, vagy más mûszaki jellegû – értékrendjüket érvényesítve készítik a kívülállók számára igen bonyolult, szinte érthetetlen rendezési dokumentumaikat. Gyakori kivétel, ha konkrét ingatlanfejlesztést kell megalapozni, mivel akkor rend-3 BUDAPEST 2009 október Kinek, miért, mennyiért?
