Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Happy jövőt, vízibusz!
milliós számmal szemben alig ötvenháromezer utast számláltak. Holott a városi hajókázás ma sem más, mint régen. Komoly menetrendek állnak rendelkezésre, útvonalterv, árlista (ami a B-listánál mindenképpen jobban hangzik), és olyan rég elfeledett megállóhelyek neve merül fel, mint Meder utca, Hableány, Pünkösdfürdô. Az utazó kellemes izgalommal gondol a másnapra, amikor majd megfelelô várakozási idô után kissé ügyetlenül az imbolygó lépcsôkre léphet, második mozdulatával pedig könnyû kalapját kénytelen kikapni a szél kezébôl. Ezekre gondol, és gyermeki gondtalansággal álmodik reggelig. Adott napon elsô dolga, hogy jelentést kérjen az idôjárástól, a vízállástól, a széltôl, naptól és mindenféle nagyuraktól, azután saját belátása szerint próbál fölkészülni az összes eshetôségre, végül elunva a rémesebbnél rémesebb variációkat, három kifli és egy doboz kockasajt munícióval nekiindul. Valójában alig is tudja, hol horgonyoz hajója, a Duna mentén, annyi bizonyos, két híd között vagy a híd lábánál. Beszállás elôtt van még idô jócskán, a hajózójelölt körülnéz a kikötôben, hallgatja a különös zajokat, szokja a dokktutaj reccsenését, és negyedóra múltán már nem rezzen össze minden uszadékfa koppanására. Végül megérkezik a Várhegy nevû kétcsavaros, a kiszállók mosolyt váltanak a beszállókkal, a kapitány meghúzza a ravaszt: indulás! A Boráros tér nemsokára picike pont se, az utasok (tizenegyen) mindannyian a tat felé tódulnak, nézegetik a motort, vasmacskát, a kormánykeréknél hosszabban elidôznek, kattognak a fényképezôgépek: Ferike anyával, háttérben a Halászbástyával, Ferike apával és a Mátyás templommal, Ferike Dórival és a Halászbástyával és a Mátyás templommal – s ezek számolatlan variációi. A behajózási eufória tetôfokára hág, néhányan még sohasem látták alulnézetbôl a rakpartot, soha nem haladtak ily tartósan Pest és Buda hátárán, és az arcukra csöppenô Duna-vizet sem érezték még ennyire bennfentesnek, egyszóval és lelkileg: szinte másodkapitánnyá lépnek elô. Annak pedig sok a dolga útközben: figyelni a vízforgalmat, a partforgalmat, a légkört és a pörkölt..., szóval a második megállónál elôkerülnek az uzsonnatáskák. Egészséges forgalom zajlik, uszályok jönnek, középhajók mennek, hátulról a Dunabogdány és a Duna Corso mintha elôzni próbálna, a River Harmony is szorgalmasan közeledik, a Dömös a Gönyüvel vív külön csatát, az Aquincum pedig nevetô valahányadikként megúszik a belsô pályán. De a Várkertet sem kell félteni, vitézül hasítja a vizet, azután a Margitszigetszökôkút megálló véget vet a harcnak: ez a hatodik állomás, mely egyben a negyedik is, mivel a harmadik, a Batthyány tér után ott köt ki a hajó, utána átúszik a Jászaira, azután vissza a Margitszigetre, értse, aki rendezte, hogy miért. Várkert illemtudóan besorol a Hunyadi mögé, és a legnépszerûbb megállóban a társaságnak mintegy fele kiszáll, be viszont senki, s pillanatok múlva, a csókszünetet tartó kikötôi szerelmespárt hátrahagyva, irány az Óbudai-sziget. Arrafelé jócskán ritkul a táj, vagy épp benépesül kézihajtány kishajókkal, madárlessel, szoba-konyhás horgászstégekkel, és parti napozógyékényekkel. A vízibusz legénysége is pihenôbbre veszi, a kapitányi kerevetre heverednek kicsikét, de robotpilóta híján éberen maguk ôrzik az irányt. Az utaslétszám lassan újra eléri a kezdeti csúcsot, gyerekérdeklôdôk kettôt érnek – már ami a felmerülô kérdéseket illeti –, közösen megtanuljuk az agyaggalambok röppályájának kiszámítási módját, a kajak-kenu válogatott hevenyészett névsorát, a legújabb „pépées” típusjellemzôit, és hogy mennyi is az annyi, ha éppen öt csomóval haladunk, nem egyenletes irányban, de immáron másfél órája. Kicsi és nagy ernyedve nyúlik el a kempingszéken, fentrôl egyre szurkálnak a sugarak, két megálló, s itt a végállomás. Csillaghegy megállóban újabb két utast veszítünk, de szerencsére négyet nyerünk, itt mintha valahogy zöldebb lenne a víz, bár kéknek éneklik, s ekkor feltûnnek az utazás újabb szereplôi. Csinos vadkacsacsalád úszik a képbe, a mama és két kicsinye, gondtalanul ringatóznak a hullámokon, eszük ágában sincs kitérni, farkasszemet néznek a hajóorral. A Várkert közönsége szórakozottan nézi ôket, azután érdeklôdve nézi ôket, végül aggódva és talpra ugorva keresi ôket, miután a hajótest egyszerûen átgázol fölöttük. Az idill bedôlni látszik, és a fedélzeti gyerekek hátrarohannak, hátha felbukkanni látják a pelyhes fejeket. Szüleik azonban félúton elkapják ôket, merthogy Pünkösdfürdô, végállomás, nincs maradás, a partról majd megvizsgáljuk, mekkora a veszteség, s a pesszimistább alkatok tudják, hogy itt a vízen a happy end és a boldog jövô között óriási a különbség. ● 28 BUDAPEST 2009 július
