Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Török András: Simplicissimus Budapestje
Mottó 2, Bodor Ferenctôl „Egyre kevesebb levegôt kapva a mind sivatagosabb pesti lapályon, az ember végül is feladja a városról szôtt álmait, kitörli képzeletvilágából az ideákat, és lassan megbarátkozik a hol egérszürke, hol vásárian színes díszletvilággal, ezzel a kaleidoszkóp Budapesttel. A kôrengeteg egyre messzebb sodródik tôlünk, hiába integetnek csábító tervrajzaikkal a tutaj-városról az építészek, tudjuk, hogy becsapnak minket. Maradunk turisták a mintha-városban, a világítófestékes színpadon. Nyugtatnánk magunkat, hogy alakul, mozdul a kôrengeteg, most ilyen a dolgok rendje, semmi sem állandó, lódulóban van az idô. Mint napégette, foszlóan hámló bôrt, fejtjük le a városról az elképzelések rétegeit, vastagon fedi a várostervezôi ötlethalmaz a valódi házakat, mégis rojtosodnak, semmivé mállanak a nagy terek, komolytalanná az építészeti álmok.” (1993) Gúnynevet tessék Akik e lapot olvassák, bizonyára jól ismerik a Gerbeaud-tömbre használt, valaha népszerû Snejderfírekk (kb. „vágó-négyszög”) becenevet, mi abból eredt, hogy a néphumor szerint mindegyik ház tulajdonosa „vágott”: sebész, hentes, szabó, bank... Kevésbé ismert 19. századi név volt a Fogpiszkáló, így nevezték el a Millenniumi emlékmû elôdje, a Gloriette zászlórúdját (ma a Széchenyi hegyen.) A millenniumi oszlop tetején álló Gábriel arkangyalnak két gúnyneve is volt: Rézangyal, illetve Cserebogár. Az Andrássy út 60-nak nyilaskeresztes központ korában Zöldház volt a titokban használt csúfneve, a nyilasok zöld inge, illetve a „zöldházikó” mint utcai vécé után. A késô Kádár-kor egyik emblematikus épületének Spenótpalota volt a neve, ez volt a valahai rendôrkapitányság helyén acélgolyókra épített Roosevelt téri irodaház. A hallatlanul rossz térkihasználású, technológiai hibáktól (is) szenvedô Vörösmarty téri „Zenemûvészet Házát” a népnyelv Elizélt Palotaként emlegette. A helyén ma álló épületet dicsérte a szaksajtó, szeretik az emberek, újabban Tyúkketrec lett a neve – de még nem terjedt el széles körben. A Városliget szélén álló ING irodaépület megosztó alkotás: imádják és utálják az emberek, mintegy fele-fele arányban. Mindkét halmaz elemei használják viszont az elterjedt gúnynevet: Dülöngélô Ház. Van aztán egy bennfentes gúnynév, inkább becenév, amely egy nagyon híres New York-i épületre, a Broadway és az ötödik Sugárút sarkán álló 87 méter magas Flatiron épületre utal. Emez is hegyes szögû, de kicsi, egy külsô negyedben van, de a miénk: a budapesti Vasalóház (Bálint Imre és társai, 2000, XIII. Lôportár utca 24.) Vasalóháznak nevezik azt a Bauhaus stílusú házat is, amely a Pozsonyi út és Wahrmann Mór köz sarkán áll, ahol a közelmúltban nyílt meg a Sarki Fûszeres nevû különleges élelmiszerbolt. És itt van a legfájdalmasabb épület, a Nemzeti Színház, amely érdekes módon alig követi a politikai megosztottságot: nagyon kevés embernek tetszik. Beceneve a legutóbbi ideig nem volt, de 2009 tavaszán Torma Tamás építészkritikus egy nagy napilapban számba vette a millenniumi negyed állapotát – és idéz mindjárt két gúnynevet is. Nem világos, hogy a saját leleményei-e avagy az utcán hajolt le értük: „Balkáni Vasaló”, illetve „Vesekô a Sárban”. TGM szerint pedig (az ÉS-ben írta jó egy éve) olyan épp, mint a „napon felejtett marcipántorta”. Budapesti nemek és igenek Az új demokrácia húszéves évfordulója csordultig megtölti a sajtót, felidéznek szép emlékeket, kiállítják a ronda bizonyítványokat: bizony, senki se így gondolta. Az évfordulós megemlékezések nem beszélnek egy lényeges aspektusról: a félig kész demokráciáról, amely a nemekben és nem az igenekben testesül meg, pedig a rendes demokrácia felefele arányban feltételezi a kettôt. Hogy miképpen jön ide Budapest? És miféle igenek jöhetnek itt szóba? Hát mondjuk a Nagymezô utcai mélygarázs ügye, amely mögül a terézvárosi önkormányzat olyan gyáván kihátrált... Simplicissimus csaknem írt egy nagy cikket egy nagy napilapba, a következô címmel: „Úgy mondjátok, hogy én is értsem!” De most itt van a nagyobb ügy, a Városháza projekt. A második pályázat lebonyolítása után kezdik civil szervezetek bombázni az ügyet, hogy nem is kell ide Városháza, hanem legyen park. Civilek ôk, persze nem kell alaposan megnézni az ügyet, hogy mekkora zöld felület kerül az udvarokba, hogy milyen megfontolások szerint, milyen funkciók kerülnek az együttesbe, miféle jótéteményekhez jut a város. Simplicissimus el is határozza ezennel, hogy elôterjeszti a Nagy Budapest Törzsasztalnál, hogy támogassák a Városháza Fórum megépítését. S ha saját háza táján kiverekszi a támogatást, akkor terjesszék a Podmaniczky Páholy elé, hátha meglenne a 9 támogató szervezet a 13-ból – és akkor Páholy-ügy lenne... Több (megfontolt) igent Budapesten! Ez kell legyen most a budapesti patrióták jelszava, lehetne mondani. De lehet-e, amíg az ember inkább csöndben marad, és nem bírálja, csak magában azokat a civileket, akik kihasználva a botrány-üzemmódra alapozott sajtómechanizmusokat, szíreszóra nemeket kiabálnak, és eközben vezetôik nem tartják be a legelemibb civil higiéniai elveket sem (értsd: saját mûködési szabályaikat). Amikor mindent benyálaz és lehúz a korrupció, ôk ma a kisebbik rossz. Ôk az élô lelkiismeret, amelynek nincs, vagy alig van összege. Ôk azok, akik válogatás nélkül tüzelnek – mert ugye sose lehet tudni, melyik igen mögött milyen hátsó szándék rejtezik. Vajon ennek a másik válságnak a mélypont ján vagyunk-e? És megszületett-e már az az önzetlen, módos polgár, aki pénzét, eszét és idejét majd szívós aprómunkára, küzdésre áldozza, aki majd elhozza a hiteles igenek korszakát? Ribizlifôzelék felvétele a levegôbôl Ha megkérdeznék a budapestieket, hogy mi hiányzik nekik a legjobban a valaha volt épületek, dolgok, igazi és kvázi intézmények közül, akkor olyasmiket mondanának, mint az óra a Nemzetinél („ott ahol a 6-os megáll”), a régi, élettel teli New-York kávé-20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Harminc koranyári nap utóérzete. Megnyílt a Szabadság híd, amelynek végre a középsô 49 méteres korlát-szakaszát is az eredeti tervek szerint pótolták, nem csak lapos lemezbôl. Volt egy kis kavar a kivilágítás körül. Hát az ezüst szegecs, amit Ferenc József vert be, utolsónak, hol késik, akár az utóbbi idôben megszokott alumíniumból? Budapest azonosult az országgal. Mint választás idején – újabban – mindig. Meddig még, ó Catilina? BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
