Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró LXIV.
lyezésére, ami hozzájárulhat az épület közös költségeinek csökkentéséhez. A földszinti lakások megszûnésével javul a ház használhatósága, és az emeletek is elválaszthatóak az utca szintjén elhelyezett funkcióktól. Kellemes, lakható, csendes belsô kert alakulhat ki, királyi körülményeket teremtve a belsô városmagban élôk számára, mert itt minden a közelben van. Nincs szükség autóra sem a bevásárláshoz, sem a munkába járáshoz. A kisgyermekes családok számára kedvezô a környezet, mert a kertes udvar biztonságos, és a közelben jobbnál jobb iskolák várják a diákokat. Jó a fiataloknak, mert a „jó helyek” hálózata néhány percen belül bejárható. Ha már dolgoznak, akkor a munkahely gyalog vagy közösségi közlekedési eszközzel – magyarul: metróval, villamossal, busszal – elérhetô, és buli után is haza lehet gyalogolni. Az idôsebbek is mindent perceken belül elérhetnek a színháztól az orvosig. Az átalakuló, átértékelôdô és felértékelôdô belvárosi zártudvaros ház új lakói kikövetelik a nagymúltú, hagyományos környezethez méltó környezet kialakítását, a közterületek újjáélesztését. A rendezett közterületeken megváltozik a használat módja is: egyre nagyobb arányban szorulnak ki a parkoló autók a faltól-falig egységes burkolatú, gyalogos-elsôbbségû utcákból. A kávéházak, éttermek, teraszok, kitelepedések mellett az értékesebb holmikkal foglalkozó és a turistákat is vonzó üzletek jelennek meg a kultúrát is közvetítô kínálattal. Az értékesebb közterületek mentén álló házak és a bennük lévô lakások értéke is megnô. A nemzetközi adatok alapján akár tíz-tizenöt százalékkal is. Ha a környezetét felújították. A gangos régi, nagyvárosi udvar így lehetne akár a királyinak is rokona. ● Induljunk most a Nagyvárad térrôl. Manapság a város egyik legjellegtelenebb (aki tud olyan szót, melybe ennél is több e betû fér, szóljon) tere lett, nem is tér egyáltalán, csak útkeresztezôdés, melyen folyamatosan zúdul keresztül a forgalom. Valaha volt hangulata – igaz, afféle városszéli, álmos hangulat. Itt fordult körbe a villamos, innen indult Kispestnek, Erzsébetnek, a világ végére. Szemben az István kórház komor, mégis elegáns tömbje uralta a teret, jobb kézre az „órás ház” egyszerre szecessziós, játékos, mégis várszerû, égbe nyúló épülete vonzotta magához a szemet. És a csikorgó, forduló, várakozó villamosok. Egyszóval afféle városszéli tér volt a Nagyvárad, még a hetvenes évek elején is, egészen addig, míg a metró meg nem épült, és a tér le nem költözött az aluljáróba, a föld alá. (Mostanra aztán onnan is tovább állt.) Ha megállunk a parkoló sarkán, még megsejthetünk valamit a régi hangulatból. A „térrendezés” ugyanis félbemaradt valahogy, és éppen itt, a hajdani végállomás helyén, a magasra nôtt gazban fedezhetô fel leginkább az egykori tér világa. Álljanak meg az esôfogó nyomán keletkezett Büfé báró pultjánál, kérjenek egy üdítô italt, és merengjenek el a múlton: az ital íze a szájukban segíteni fog ebben is. Aztán rázzák meg magukat, nézzenek szembe a orvosegyetem százemeletes, mégis unalmas felhôkarcolójával, a kubista kôturullal, amely annyira észrevehetetlen, hogy nem is tûnik fel senkinek, és velem együtt meg fogják állapítani, hogy ezzel a térrel végeztünk is. Mozdulhatunk az Üllei út (nagyszüleim mindig így emlegették, egy kicsit külön éllel, pedig különben nem tájszóltak egy szót sem) irányába, csak hogy történjen valami. Ha ezt az ajánlatot valaki szó szerint venné, és megkísérelne gyalog átkelni az úton, minden bizonnyal történne is: tudniillik élve itt már nem lehet átjutni. Sôt, megmaradni sem. Az Üllôi út mára lakhatatlan lett, mint a Rákóczi, a Könyves Kálmán vagy a Nagy Lajos, vagy tán még azoknál is inkább. Hat sávon zúdul itt a forgalom megállíthatatlanul, éjjel és nappal, kamionok, teherautók és személykocsik benzingôze teríti be a levegôt, nem csoda, hogy az egykor szebb napokat látott házak vastagon feketéllenek a koromtól (bocs, lepárlásban nem vagyok valami erôs, szóval attól az izétôl, ami a gépkocsik kipufogójából árad), s a hajdani erkélyek néptelenek vagy erôteljesen beépítettek. Aki levegôhöz akar jutni az Üllôi úton, ne nyissa ki az ablakot. A sarki ház, melyrôl már szóltunk, a 121-es számú ôrzi leginkább hajdani külalakja nyomait. Még a régi boltok közül is megmaradt benne néhány. A hentes például már évtizedekkel ezelôtt híres volt fôtt debrecenijérôl, és e tekintetben most sem kell szégyenkeznie. A zöldséges is régi motoros (fordítva tréfásabb lenne), nem beszélve a gyógyszertárról – messze földrôl ide jártak azok, kiknek éjszaka kellett írt keresniük fájdalmukra, merthogy ez volt az állandó ügyeletes patika akkoriban. Új fejlemény a zálogház, meg a kis kifôzde (babgulyás, zúzapörkölt, pacal), de a Bácskai borozó erôsen lebarnult faburkolatát nemzedékek cigarettái füstölték-pácolták ilyenre, miközben a tulajdonosaik jófajta tájjellegû borokat szopogattak. (Tréfa.) A 119-es számú ház már csak háromemeletes, mint a többség errefelé, alul a Paracelsus sörözô (bejáratánál öles tábla: „Megújultunk”) idéz bennem régi emlékeket. Hajdan egy kedves társaság tagjaként rendszeresen jártam ide „lipizni.” (Nyugi, ez nem egy tiltott szerencsejáték, noha kétségtelenül annak látszik.) A bútorlapszabászatot elôször bátor lapszabászatnak olvasom, de ez természetesen engem minôsít. A 115-ös házon – a 2003-ban megejtett felújítás kapcsán – tábla hirdeti az építés dátumát: 1908. Elég egy pillantást vetni az utcafrontra, hogy megállapítsuk, ekkoriban nyerte el jelenlegi alakját az út. Egy lottózó és egy zálogfiók bizonyítja (ha másból nem derülne ki) hogy a környék nem tartozik a legfelkapottabbak közé. Az Angyal István emléktábla pedig azt, hogy mégiscsak volt változás errefelé a rendszerváltás óta. (A sarki Ali baba presszó mintha nem tudna errôl: a dizájn a hatvanas éveket idézi.) A 111-es (komolyan, mint egy igazi Heltairegény, olyan) csak Pap Károly emléktáblája miatt érdemel említést. A mártírhalált halt különc íróról sok anekdota keringett a két háború közötti Pesten, özvegyérôl pedig a háború utánin. Pap néni visszatérô vendége volt a hetvenes években annak a könyvkiadónak, hol magam is dolgoztam. Az özvegy mindenkit arra biztatott, írjon valamit a férjérôl. Én is kaptam tôle egy szép tollat, hogy azzal vessem papírra a várt dolgozatot. Aztán, hogy a mû nem született meg, visszakérte az ajándékot – hogy odaadja másnak. A 109/c-t hagyjuk mai kirándulásunk végére. Voltaképpen ezért jöttünk. Mostanában derült ki, hogy a rokonság egy része rövid ideig itt lakott. Jellegtelen, szomorú bérház ez, az lehetett évtizedekkel ezelôtt is, amikor a liezon tartott (egy budai család az Üllôi úton!), véget is ért igen hamar. A részleteket pedig fedje jótékony homály. Leróttuk, amit az utód-kegyelet kíván, mehetünk már naposabb tájakra. ● 7 BUDAPEST 2009 július Visszajáró LXIV. Jolsvai András