Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. Különszám: Búcsú a székháztól
vagy tétessen le még kettôt mellé. Megtette. Javasoltam, mosassa le a vakolattal eltakart márványtáblákat a bejárat belsô két oldalán, hadd legyen olvasható a Tôzsdetanács névsora, s az is, hogy „Ô császári és apostoli Felsége, I. Ferenc József dicsôséges uralkodásának idején”, hat(!) miniszterelnöke és hét(!) ipar- és kereskedelemügyi minisztere alatt 1897-1907 között épült meg a ház. Meg azt is kértem, hogy a bejárat fölötti kör alakú nyílásba helyeztessen el egy órát. Minden megtörtént, kívánságom szerint. Érdekesség, hogy az akkori építtetôk azzal az igénnyel fordultak a tervezôhöz, hogy a földszinti és emeleti falak építésénél a középfôfalat a tervezett tömörfalazás helyett pillér-rendszerben építsék, azért, hogy az utcai helyiségeknek vagy azok egy részének a mögöttük lévô folyosónak, illetve az udvari helyiségekkel való összekapcsolása szükség szerint könnyûszerrel megtörténhessék. Micsoda – mai szemmel is – modern gondolkodás! Egyébként ez is elôsegítette, hogy az 1948-ban bezárt Tôzsdét átvevô intézmények össze-vissza alakítgassák a jól megkomponált épületet. Igaz, ez a visszaalakítást is megkönnyíthetné az épület kétharmadán! Az egykori Tôzsdepalotában kapott helyet a Lenin Intézet, majd a MTSz, vagyis a Technika Háza, aztán az 1954-tôl kísérleti adásokkal, majd 1957. május 1. után egyre rendszeresebben jelentkezô Magyar Televízió, mely, mint a kisgömböc terjeszkedett, kiszorította a bérlôtársakat, s végül elnyelte az egész házat. Az állam aztán eladta közszolgálati intézménye feje fölött a „tetôt”, s a Magyar Televízió bérlôként élte utolsó Szabadság téri éveit ebben a székházban, mielôtt az új bér-irodaházba, Óbudára költözik/költözött. Soha el nem felejthetô az a bizonyos, 2006-os ôsz, a székház ostroma. Túléltük, a gyújtogatás, a vandál rombolás nyomait eltüntettük, a kárt szenvedett helyek, homlokzati elemek kijavítása megtörtént. A ház akkor már nem volt a Magyar Televízió tulajdona! 2005. jelentôs évszám: ekkor vette meg a volt Tôzsdepalotát mai gazdája, s ugyanabban az évben írta alá a miniszter az épület mûemléki védelmét elrendelô határozatot. Furcsa volt végig élni a változást, a hétfôi adásszünettôl, a második csatorna megalakulásán át, a mûhelymunka megerôsödéséig, a miskolci és veszprémi hazai és a (többek között prágai, Monte Carlo-i, müncheni, hollywoodi) nemzetközi fesztiválsikereket, filmjeink megjelenését a világ képernyôin, majd a kereskedelmi televíziók létrejötte után az elvándorlást, a közügyként mûködés után a perifériára szorulást és nézettségvesztést, a kommercializálódást, az egykor saját díszletgyártó üzemmel, jelmezvarrodával, grafikai- és fotóosztállyal, maszkmûhellyel és kelléktárral dolgozó, mûvészeti ambíciókat dédelgetô rendezôk, operatôrök, dramaturgok munkahelyétôl, a színészektôl nyüzsgô kupolateremtôl a kiüresedésig – átvitten és ténylegesen is. Egy darabig megfigyelhetô volt, hogy egykori fontos vezetôk, mûvészemberek, sok mû létrehozói elérték, hogy valaki „leadja a nevüket”, be-bejártak, újságot olvasgattak egy sarokban, beszélgettek, vagy megebédeltek a „bisztróban”, Ági nál. Még nem tudható, vajon lesz-e az új óbudai székháznak „múltja”, visszavágyik-e majd oda valaki, kialakul-e ott a közösség érzése, mint a Szabadság téren, ebben az össze-vissza alakítgatott épületben, ami talán éppen ezért, mert nem volt minden ízében praktikus és célszerû, de egyedi és szerethetô volt. Sok-sok ember érzi úgy, nem alaptalanul, hogy ott alakultak barátságai, szerelmei, ott alakult ki ô maga, s jött létre az a nyom, ami utána megmarad, hogy ott élte le az életét. E sorok írója csak az egyik ezek közül. Ráday Mihály 10 BUDAPEST 2009 – különszám Az udvari homlokzatokat is igényesen építették meg anno