Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Török András: Simplicissimus Budapestje
tezni, igaz, ahhoz vásárolni kell valamit, mert annak arányában kapunk perceket. (I. Batthyány tér.) A Danubius kút közelében egy pad Mert itt várakozás közben alaposan végig lehet tanulmányozni a Tisza, a Dráva és a Száva folyókat szimbolizáló hölgyek csábos idomait, amelyek gondosan három korabeli szépségideált mutatnak: a munkától izmos, a természettôl fogva bögyös és az elvontan/görögösen telt típust. A nyápic, sportos, napégette nô akkoriban „még fel se volt találva”. (V. Erzsébet tér, 1959 óta – Fessler Leó eredeti, 1883-as Kálvin téri alakjait újrafaragta Gyôry Dezsô.) A Wenckheim palota istállója A sok jóarcú, nem csak fiatal, nem csak szép ember miatt. 1931 óta itt mûködik a legnagyobb budapesti közkönyvtár. Az istállóban ma kávézó van, feledhetô minôségû kínálattal, amit sok sorbaállás tetéz. (V. Szabó Ervin tér 1.) A World Class fitneszklub elôcsarnoka Mert tágas és kifinomult és kényelmes, és WIFI is van. Meg mindenféle méregdrága fitneszeledel, többnyire fûrészpor ízûek is. A tagoknak ingyen kávé és ingyen lapok. (VI. Andrássy út 68.) Egy ronda ház trónfosztása A Móricz Zsigmond körtér kialakítása a két háború közti építészet egyik jelentôs teljesítménye. (A Bauhaus stílusú házak remekül zárják körbe.) Városkapu jellegû élmény, csipetnyi harmónia volt itt tapasztalható, annál is inkább, mert ide látszottak a Gellérthegy lankái. Jól kivehetô volt az egykori neobarokk építészpápa, Wälder Gyula egyemeletes villája, a Himfy utcában, a 11. szám alatt. Mindaddig, amíg el nem takarta a Villányi út és Himfy utca sarkára valamikor a nyolcvanas évek elején épített, barna csempével borított hasáb alakú magasház. Azt szokták mondani, hogy az a ház, amelynek tetején az élek derékszögben futnak össze, az célszerû és értékes lehet, de szép soha. Figyelembe véve a fekvést, az egyéni kvalitásokat, a környezethez való illeszkedést, sok éve ez az épület vezette Simplicissimus átoklistáját is. Ám évek óta a befejezéshez közeledik egy új épület a zuglói kertvárosban, amely alighanem változást hoz e lista élén. Nagy kísérletrôl van szó, a Kós Károly-féle nemzeti romantika, az organikus építészet, a megkésett posztmodern és a 21. század vegyítése tekintetében. Hatalmas ambíció ... szinte már a Nemzeti Színházhoz hasonlítható. Négy saroktorony, díszes, faragott gerendák, esetlenül bújtatott két padlásszint, „pompás“, terrorista-biztos kô és fémkerítés... (XIV., Vezér utca és Bazsarózsa utca sarok.) A Közmunkatanács „villámos” munkatempója Nevezetes passzus volt Bartók Béla végrendeletében az a kikötés, hogy mindaddig amíg Hitler és Mussolini nevét viseli közterület Budapesten, ôróla e városban ne nevezzenek el semmit... Tudott dolog, hogy Mussolinirôl 1936-ban nevezték el a mai – és addigi – Oktogont. De milyen hirtelen! Kukkantsunk bele a Fôvárosi Hírlap diadalmas jelentésébe: „A budapesti utcák és terek elnevezésének történetében örökre nevezetes marad ez a keresztelô, amely a javaslattól a megvalósulásig fél nap alatt történt meg. Szendy Károly polgármester javaslata a tér elnevezésérôl pénteken reggel került a Közmunkatanács elé. Még délelôtt rendkívüli ülésen elhatározta a Közmunkatanács, hogy a teret Mussolinirôl nevezi el, és mire kora délután megérkezett Ciano gróf olasz külügyminiszter a feleségével, a Duce leányával és az ünneplô sokaság között a vendégek autói keresztül vonultak az Oktogonon, már a falakon ott díszelegtek az új névtáblák: Mussolini-tér. Amikor Szendy Károly polgármester Magyarország nagy barátja iránti hálánkat azzal is kifejezésre juttatta, hogy a város szívében egy teret róla nevezett el, ez az ünnepies térkeresztelô villámos gyorsaságával egyúttal Mussolini száguldó tempóját is jelképezte.” (1936. november 18.) A megjuhászodott második emelet A Zeneakadémia nagytermének második emelete emberemlékezet óta az oda járó diákságé. Valaha onnét nyilvánult meg a fiatalság hangos és legyûrhetetlen kritikai szelleme. Hangos bravózás ma is hallatszik – ami kihalni látszik, az az ellentmondás örök szelleme. Lehet, hogy a komolyzenei honlapok anonim fórumain kiélik magukat... Simplicissimus egyik kedves fiatalkori élménye volt az az eset, amikor a fôiskola egyik tanára, az egyik igen nehéz hangszer szigorú professzora lépett fel egy versenymû szólistájaként. A professzort kegyeletbôl nevezzük mondjuk Gondossynak. A pokolian bravúros versenymû le is ment szépen, hiba nélkül, a szokásosnál gyorsabb, virtuóz tempóban. Igen ám, de a szólista egy leheletnyivel a zenekar elôtt ért a mû végére – közönséges halandó számára egyáltalán nem érzékelhetô módon... Ekkor harsant fel a karzatról egy diadalmas hallgató-hang: „A Gondi gyôzött!”... Ilyesmi persze csak egy magyar intézményben eshetett meg – a versenymû idegen nyelveken „concerto”, illetve ennek változatai... más nyelvekben más tréfát kell kieszelni. 21
