Budapest, 2009. (32. évfolyam)
5. szám május - Zappe László: Az ellopott urna - Csontó Sándor: Tollhegyre tűzött pillanatok
Köztudott, hogy a magyar irodalomnak ez a fejedelme, akárcsak kortársai, megélhetés végett rengeteg folyóiratban és napilapban publikált rendszeresen. Termékenységére és munkabírására jellemzô, hogy életében több mint száz sajtótermékbe írt a legkülönbözôbb mûfajokban, kritikát és tárcát, riportot vagy tudósítást is. A hetvenes évektôl Réz Pál gon dozásában jelent meg a minden korábbinál teljesebb életmûsorozat – igaz, még nincs Kosztolányi-bibliográfiánk és kritikai kiadásunk –, de azért nehezen volt elképzelhetô, hogy vaskos kötetre rúgó elfeledett anyag kerül napvilágra. (Kiemelve például az 1914-es esztendôt, csak Budapesten, 32 napilap és 1224 idôszaki kiadvány jelent meg! A Kosztolányi-filológiát is jelentôsen befolyásolhatja a polgári kori sajtó hatalmas anyagának gondos szakmai átvizsgálása.) A Pesti utca sorozat szövegei 1930 közepétôl kezdtek megjelenni a Pesti Hírlapban, és 1936 elejéig nagyjából heti folyamatossággal publikálta azokat a lap. A tárcák egy része névtelenül, más része „-i.” betûjeggyel jelent meg. Feltehetôleg szerkesztôi meggondolásból változott a sorozatcím az írások fölött: Arcélek, Életképek, Körbe-körbe, Körkép, Pillanatképek. Zeke Gyula kutatásai alapján a szerzô kilétét illetôen döntô jelentôségû volt az MTA kézirattárában Kosztolányiné Harmos Ilona kiadatlan visszaemlékezésének egy részlete. „A Pesti Hírlap hasábjain »Pesti utca« címen az utca apró, bájos vagy furcsa jelenségeit írja meg, hol névvel, hol névtelenül.” Zeke ebben a sorozatban kétszázhuszonegy budapesti vonatkozású szöveget talált, ezek közül kettôt Illyés Gyula , illetve Réz Pál már közölt, így kétszáztizenkilenc most felfedezett írást gyûjtött kötetbe. Nyelvi, stilisztikai bizonyítékokkal is alátámasztja Kosztolányi szerzôségét. Szerinte ezek között egy olyan sem akad, amelyben legalább egy közvetlenül rá valló tárgyi vagy nyelvi elem ne lenne fölmutatható, a nagyobbik részüknél pedig több ilyen is elôfordul. „Az író eddig ismert, saját nevével jegyzett publicisztikája és a most feltárt névtelen, illetve betûjegyes szövegtest közt egyetlen lényegi nyelvi különbség van: az elôbbi esetben Kosztolányi mindig egyes szám elsô személyben, az utóbbiban pedig rendre többes szám elsô személyben írt, jelezve mintegy: ez itt a lap hangja.” Természetesen a tévedés lehetôsége fennáll. Nem elképzelhetetlen, hogy egy-egy szöveg alkalmával szükséghelyzetben valaki beugrott helyette, esetleg a rovatszerkesztô beleírt a szövegbe. Bizonyosságot akkor szerezhet az olvasó, ha a kis történeteket tartalmazó vaskos kötetet a kezébe veszi. Az író a körúton sétál, villamosozik, egy padon ül, beszélget, és közben mindenrôl sajátos véleménye van. A lírai és prózai történetek vagy csupán kommentárral ellátott utcai megfigyelések egymást követô kockái folyamatos hangosfilmmé állnak össze. Magával ragadó a szövegformálás módja, a mértéktartó, komoly valóság- és emberismeretrôl tanúskodó megfogalmazás. A témák, társaskocsi, gyermek, bolt, kávéház, különös alakok (K. D: Alakok!), a színek és fények bravúros impressziókban való kibontása egyértelmûen Kosztolányi mesterségbeli tudását dicséri. Márai Sándor jegyezte fel a Kosztolányi halála után kiadott mûvek kritikájaként: „Ha szórakozott lennék, jóhiszemûen ezt írhatnám e beszámoló végére: még nagy mûveket várhatunk tôle.” Figyelemre méltó a kötetek képanyaga, amelyet Zeke Gyula nagyrészt a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárából és a Budapest Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának fényképgyûjteményébôl válogatott. A képekhez társított Kosztolányi szövegkiemelések pedig egyenesen bravúrosak. ● Lap a városról. Budapesti Negyed. XVI. évfolyam, 61-62. szám. Kosztolányi Dezsô Pesten és Budán. Budapest Fôváros Levéltára 39 BUDAPEST 2009 május
