Budapest, 2009. (32. évfolyam)
5. szám május - Epreskerti esték
máris évtizedeket hátráltunk. (Ma már úgy mondanám, fiatalodtunk, de hát hová fiatalodjon egy ötéves kisgyerek?) A dolgot tovább bonyolította, hogy – ha tetszett nekem, ha nem – apai ágon magam is palotai vagyok. (Ezt a fájdalmas tényt régen úgy szelídítettem, hogy szegrôl-végrôl onnan származom.) Ott éltek az ôseim, ott született az apám, ott laktak (viszonylag egy tömbben, a Petôfi és Kossuth utcák határolta négyszögben) a rokonaim, nagybácsik és nagynénik, elsô- és másodunokatestvérek. Havi rendszerességgel jártunk hozzájuk, mégsem ismertem akkoriban Palotát igazán. Ugyanazon az úton mentünk, ugyanazon jöttünk, nem is igazán néztünk széjjel. Igyekeztünk még sötétedés elôtt hazaérni, mert a közvilágítás akkoriban még nem volt európai színvonalú ott. És azok a komfort nélküli szoba-konyhás lakások, melyeket ily módon megismerhettem, se növelték a bizalmamat a büszke múltra szomorúan visszatekintô (mégiscsak Mátyás király, mégiscsak vadászkastély, még akkor is, ha a fele legenda) falucska (tkp. fôvárosi kerület) iránt. És bizony késôbb se javult a viszony kettônk között. Palota belsôbb részeit Újpalota születésekor ismertem meg jobban (minthogy itt a hajdani káposztaföldekre építettek – sokszor gyönyörködtem bennük a palotai temetô bejáratánál, határozottan azt gondolva egyébként, hogy az a világ vége – az új városrész elsô betelepülôi a hetvenes évek elején azok az ujpestiek voltak, kiknek házát viszont lebontották), és nem állíthatom, hogy nagyon szeretnivalónak láttam. Aztán ehhez még hozzájött az autópálya is, keresztülszelve az egész kerületet, és nem növelve a lakályosságát. Úgyhogy ezer okunk van a palotai kirándulásra. Hátha most megszeretjük. Induljunk a Szerencs és Rákos utcák keresztezôdésébôl: ez a mára forgalmas félközponttá növekedett csomópont – merthogy még a Népfelkelô utca is beleszalad, ha nem vigyázunk – volt gyerekkori biciklis kirándulásaim végsô állomása. Valamikor külsô része volt a falunak – pedig közelebb esik Pesthez –, ha a térképre nézünk, láthatjuk, rajzasztalnál készültek a házhelyek, utcák, egyforma mind. Ez az egyformaság éppen itt ér véget, a Rákos út enyhe kanyarulatánál – ez volt a Pestre vezetô országút, voltaképpen. De éppen elég a voltból, sok-sok tanulsággal szolgál a jelen is. Elég megállanunk az Öltönypalota elôtt („szeretem, mert magyar”, olvashatjuk a pompás kínai nadrágok kirakatában), egy Sztráda névre keresztelt gyógyszertárat (bizalomgerjesztô), egy jobb napokat látott bútorstúdiót egy Sarok nevû (joggal!) betérôt (leánykori nevén kocsma), egy valódi férfi fodrászatot (az Észak-Pesti Fodrász Szövetkezet 97. számú üzlete) és egy Gumiklinikát fedezhetünk föl enyhe félkörbe fordulván. És aztán, követve a forgalmat, találhatunk ott egy bizonytalan piackezdeményt (Gyros kínai büfé, olvasom: tudom, hogy ennek így semmi értelme, de hát oda van írva), egy félig lebontott családi házat (térdig ér az egész, rajta egy eladóságát hirdetô tábla), egy Elisabeth névre hallgató cukrászdát (mellette, a fakerítésen gazdag festmény látható: a kerítés mögötti kerthelyiséget ábrázolja, ha jól értem) meg egy autójavító mûhelyt. Mindez elég is ahhoz, hogy kialakítsuk képünket a mai Palotáról: dinamikus fejlôdés és dinamikus hanyatlás keveredik itt dinamikus helyben topogással. Persze, vannak részek, ahol az egyik, vagy ahol a másik kerekedik felül, de így együtt is sok helyütt látható. Mint itt, a Rákos úton. Ahonnan rövid buszozással átlendülhetünk a már említett sorompóhoz, a Fô utca torkolatához. Aki nem élt itt négy-öt évtizeddel ezelôtt, bizony nem hinné el, hogy ez volt a falu ütôere hajdan. Hogy itt jártak keresztül az Ujpestrôl érkezô autók, motorok és gyalogosok. Merthogy mióta megépült a híd a két városrész között, ez a rész csöndes Csipkerózsika álomba merült. A jármûvek nem is jöhetnek át, a gyalogosok meg minek jönnének. A jobbkézre esô házakat mind lebontották, játszótérrel dúsított Karácsony Benô tér lett belôle, a Pázmány Péter utca (mi volt ez régen, nem vagyok képes fölidézni) sarkán a Novák piac (keresztneve Sanghai-Saigon, az kissé jobban orientál), a túloldalon egykor büszke kereskedôházak, csöndes agóniában. A Vegyiáru-bolt kirakatában egy halványkék elefánt hirdeti csak, hogy az élet szép, és élni akar. Hagyjuk hát. ● 35 BUDAPEST 2009 május Az április 18-án délután öt órakor, szép számú közönség jelenlétében megtartott ünnepélyes kiállításmegnyitóval az Epreskerti Esték rendezvénysorozatának negyedik szezonja kezdôdött el. Emlékezetes tény: a város 2006 húsvétján avatta fel kivételes értékû barokk emlékét, az Epreskerti Kálváriát, amelynek újjáépítése, újrafaragása a Budapesti Városvédô Egyesület munkáját dicséri. Az idei húsvét kiállításának mûvésze Petrás Mária moldvai csángó származá sú, Szervátiusz-díjas keramikus volt. Ôt és mûvészetét Fekete György belsôépítész, a Magyar Iparmûvészet fôszerkesztôje mutatta be – szóban. S aztán ki-ki maga is meggyôzôdhetett róla, megtekintve a kápolnatérben gondosan elrendezett anyagot (a reliefek, figurális mûvek a húsvéti szenvedés- és feltámadástörténet jeleneteit mutatták körben a falakon), hogy az alkotó, aki itt, a Magyar Képzômûvészeti Egyetem kertjében bemutatkozási lehetôséget kapott, professzora (lehetne) mûvészetének. Szefárdok éneke a címe az Epreskerti Esték következô rendezvényének, amelyre a Pünkösdöt követô hétvégén, június 6-án szombaton este hattól kerül majd sor. Idén Georg Friedrich Händel halálának 250. évfordulóját ünnepli a világ, s az alkalom lehetôség arra, hogy olyan mûvei szólaljanak meg, amelyek az eddigi elôadói gyakorlatban kissé háttérbe szorultak. Ilyen a Dettingeni Te Deum címû mû is. Händel oratóriumait persze nem lehet élesen elválasztani operáitól, hiszen ezek a gazdag zenekari apparátusra, négyszólamú kórusra és általában legalább négy szólóhangra írt mûvek követik a korábbi francia (Lully) operastílust, s az olasz mester, Carissimi („a zene rétora”) gondosan kidolgozott oratóriumait is. Vokális mûvei hatalmas kóruskultúrájú közösségek körében születtek újra Angliában. A szólisták az emberi fájdalom, a szenvedés, az öröm kifejezésének megszemélyesítôi egy-egy igen Epreskerti Esték fotó: Sebestyén László
