Budapest, 2009. (32. évfolyam)
5. szám május - Haba Péter: Mert a cápa szája tátva...
nak hazai bemutatkozása (miközben tôlünk nyugatabbra sokan már úgy látják, éppen kifulladni készül ez a szemléletmód). Ha már annyit beszélnek a beruházás hátterérôl, s ha már annyit csépelik, hogy ez lesz – divatos szófordulatokat ismételve – Budapest új kortárs építészeti jele, ikonja, szimbóluma, s hogy e mûvel „ismét felkerülünk a világ építészeti térképére”, érdemes részletesebben megnézni, miben is áll ez a mifelénk alig ismert világ. A digitális építészet vagy más néven az integrált számítógépes tervezés olyan gondolkodást jelent, mely tárgyát kibernetikai rendszerként értelmezi. Bár utópikus tervekben már az 1960–1970-es években megjelent ez a szemlélet, az igazi kibontakozásra természetesen csak akkor került sor, amikor a számítástechnika fellendült, és olyan szintre jutott, hogy lehetôség nyílt az „analóg világtól” független térformálásra a digitális közegben. A valódi váltást tehát a számítástechnika rohamos fejlôdése tette lehetôvé: a tömeggyártott épületelemekre alapozódó tervezéssel és kivitelezéssel szemben – lásd a paneles lakóépületeket – újabban számítógépes vezérléssel (a digitális építészeti modell és a gyártósor bonyolult áttételekkel való összekapcsolása révén) egyedi elemek sorozatai készülnek, melyekbôl markáns, szintetikus épülettest jön létre. Ehhez az elvhez csatlakozott Kas Oosterhuis is cégével, az ONL-lel, jelentôsen továbbfejlesztve az ötletet. Kísérleteik során a „programozott épületet” keresik, amely „él – valós idejû viselkedési formá kat mutat, s életciklusa során kialakítja a maga viselkedési mintáit is” – írja az alko tó maga. (Ez a mondat s szövegünk többi idézete Öt stratégia címû írásából – Utóirat – a Régi-Új Magyar Építômûvészet melléklete, 2005/4. – és az N&n Galériában 2007 októberében rendezett, ONL logic – oosterhuis_lénárd címû kiállítás ismertetôszövegébôl származik.) Az épületet olyan testként értelmezik, amelyben a szerkezet és a felszín, vagyis a tartóelemek és a ruha, a homlokzat egyszerre jelennek meg. Az ONL megkísérli újraértelmezni az építészeti díszítés fogalmát is: „A díszí tés a tervezés és a szerkezet egybeolvadásának természetes velejárójává lett. A díszítés immár nem rárakódik a szerkezetre, hanem szerves része annak, a szerkezeti felületekbe foglaltan van jelen.” Lehetne még taglalni Oosterhuis meglehetôsen elvont és bonyolult elveinek rendszerét, de ennyi talán elég ahhoz, hogy a Közraktárak területén épülô házban ne csak egy üvegcetet (a legutóbbi tervmódosítás óta inkább üvegcápát) lássunk. Az új gondolatok és módszerek persze számos buktatót is rejtenek, amelyek éppolyan újak és ismeretlenek, s ekképp éppolyan nehéz kivédeni is ôket. Különösen a tömeges testreszabás elve és a szociális szempontok viszonya kérdéses (még akkor is, ha Oosterhuisék szerint a tömeges testreszabás „egy conditio sine qua non, mind a helyi, mind a globális fenntarthatóság tekintetében”), de felmerülnek olyan félelmek is, hogy mindez egy olyasfajta felbomlást, elasztikussá válást jelent, amely hosszú távon sehová sem vezet. Annyi biztos csak, hogy a tervezôk gondolkodását a digitális építészet csak a nagy építészettörténeti fordulópontokon tapasztalható módon „frissítette fel”, drámai kérdések elé állítva a szakma elméletét. ● 15 BUDAPEST 2009 május fotó: Sebestyén László Látványterv: ONL Hungary Kft., képfeldolgozás: Homologue Budapest