Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Jolsvai András: Visszajáró LIX.
A KoMa más tagjai a Sirály nevû vendéglátóhely pincéjében tartottak bemutatót. A terem érdekes, vonzó, négy vaskos oszlop lapos boltíveket tart, a berendezés bárt vagy éjszakai mulatót sejtet, de ilyen célra az enyhe, de állandó csatornaszag nyilván alkalmatlanná teszi. Alternatív játszóhelynek viszont éppen megfelel. Itt Vékes Csaba rendezésében Eltemetendôk címmel Jean-Paul Sartre Temetetlen holtak címû darabjának saját változatát adják elô „ásni és ásni hagyni” alcímmel. A francia író élet és erkölcs végsô kérdéseit a második világháború borzalmainak hatása alatt vallatta partizánok kínvallatásáról szóló példázatában. A Király utcai pincében groteszk, néhol vicces horrort látunk, s a kínlódásokat ráadásul végképp értelmetlenné, fölöslegessé teszi, hogy a háború utolsó pillanatra helyezik a történetet, amikor kint már minden eldôlt. A szórólap ígéretét megtartják: „A darab a legtermésze tesebb emberi érzéseket járja körül, és büszkén nem válaszol semmilyen kérdésre.” A KoMa hû programjához: „Nincsen történet, / Bármi történhet / Amik most itt eldurrannak / Csak vaktöltények.” ● Egy közlekedési térképet tartok a kezemben, Budapest közlekedési térképét 1957-bôl. Tussal rajzolt vázlat az egész, mustársága, piros, kék, barna és fekete vonalak és melléjük rendelt számok kavalkádja: a színek persze a villamos, trolibusz, autóbusz, fogaskerekû és HÉV-útvonalakat mutatják, a számok pedig a viszonylatokat, itt-ott egy-egy utcanév is feltûnik, esetlegesen, inkább csak orientálólag. Ennyi az egész, egy negyvenszer negyvenes összehajtható papírdarab (kiadja a Fôvárosi Villamosvasút sajtó és balesetelhárítási csoportja – látják, ezért szeretem ezt a nyelvet, mert akkor is igazat mond, amikor nem akar, s így lesz a sajtócsoportból sajtóelhárítás!), a hátoldalán a villamos- és autóbuszmenetrendek, valamint békebeli felszólítások („Ne ugorj fel mozgó villamosra!”, „Úttesten a kijelölt helyen haladjunk át!”, és a kedvencem: „Óvjuk gyermekeinket a balesetektôl! Oktassuk ôket türelemmel és jóindulattal a helyes közlekedésre!”), én mégse tudok betelni vele órák óta. Nézem a szertekóborgó vonalakat, és közben gondolatban visszatérek gyerekkorom végtelen pesti utazásaira. Amikor Ujpestrôl másfél órát buszoztunk Budafokra, egyet Zuglóba és negyven percig tartott az is, hogy eljussunk a Nyugatiig. A magam részérôl élveztem minden percet, egy kisgyerek még nem siet sehova, és azt hiszi, mérhetetlenül sok ideje van – egyébként is ambicionáltam, hogy megismerhessem a köröttem lévô világot, és ehhez a tömegközlekedés pompás lehetôséget kínált. Nézem a térképet, és közben csóválom a fejem: hogy mennyi mindent elfelejtettem azóta. Például, hogy a tízesnek volt egy alegysége is, a 10/a. Meg hogy a negyvenhetes eredetileg csak Albertfalva kitérôig közlekedett. Meg hogy a gödöllôi HÉV bejött egykor a Népstadionig. Pedig ezeket tudnom kellene. Persze, van azért, amire emlékszem. A tizenötösre, például, mely, végigsuhanva a Pozsonyi úton, egyetlen sínen gördült be a Jászai Mari téri végállomásra. Ott aztán bevárta a kettessel érkezôket, és vígan elcsilingelt megint a Váci út felé. Gyakran jártam rajta, szerettem valahogy: romantikusabb volt, mint a tekintélyes párhuzamosok a Kádár utcánál. Errôl meg az jutott eszembe, hogy ideje volna visszajárnunk a Pozsonyi úton is. Hiszen a környéket már bejártuk, semmi sem indokolja, hogy Újlipótváros egykori fôutcáját tovább negligáljuk. Csakhogy ebben, sajnos, nem segít térkép – és bár régen gyakran megfordultam erre, inkább a környék hangulatára emlékszem, mintsem a konkrétumokra. Vastag törzsû fák, apró üzletek, földalatti talponállók – valahogy így maradt meg az emlékezetemben. Meg vendéglôk persze, melyek közül a Pozsonyi sörözô ifjúkoromban kedves helyem volt (egy vak harmonikás játszott benne, megejtô biztonsággal közlekedve a boxok között) a Dunapark Kávéházról viszont lekéstem – mire felnéztem, már egy szörnyû bútorboltot találtam a helyén. Most éppen fordítva van: a Pozsonyi sörözô helyén (sok viszontagság után, hisz volt itt elegáns francia étterem éppúgy, mint extravagáns amerikai utánzat) a manapság oly divatos minimalartos kávézó terpeszkedik, hidegen csillog minden, az étlap angol, az árak európaiak – mintha a Belváros szívében volnánk. Szemben vele is nyílt valami hasonló, az ember, ha nem látná a Radnóti Miklósra és Radnay Györgyre emlékezô táblát, szinte New Yorkba képzelhetné magát. (Azért a hangsúly a szintén van: merthogy az otromba betontömbök sora, amivel a Pozsonyi út végét eltorlaszolták a forgalomtól, a hídrajutást megakadályozva, nem huszonegyedik századi megoldás. Arról nem beszélve, hogy ebbe az ötletbe az utcavég is belerokkant kicsit. Lehetne persze büszkén felvállalni ezt a vonalat, és remek sétálóutcává varázsolni a Pozsonyi utat, ahol minden ház elôtt teraszok sora nyílna, de ahhoz ki kéne szélesíteni, mondjuk, a rakpartot, de ennek most semmi nyoma. Maradt a Pozsonyi úti öszvér, ennek minden lehetséges hátrányával. A Dunapark viszont újjáéledt. Igazi kávéház lett belôle, tele élettel, izgalommal – és csodás kilátással a Dunára. A jelenlegi tulajdonosok igyekeztek sok mindent visszahozni a harmincas évek hangulatából, arról igazán nem ôk tehetnek, hogy a hajdani közönséget már nem hozhatják vissza. Az én ízlésemhez képest túl sok a lefûrészelt csövû terepjáró a kávéház elôtt (szélvédôjén rokkantmatrica), és kevesebb az irodalmi szerkesztôség odabent, de már régen tudom, hogy az én ízlésemmel van a baj. Ami pedig a két vendéglátóhely közötti Pozsonyi utat illeti, az egyszerre ôrzi és tagadja a régi idôket. Vannak még igazi kisvendéglôk (bár a Móriért kezdek aggódni – sosem találom nyitva), vannak kocsmák és boltocskák (sapkás és kalapos, Joli vegytisztító), vannak apró evôhelyek (kedvencem a Mézeskuckó meg a Nemsüti egymás mellett: utóbbiban a salátáké a fôszerep), egy-két élelmiszerbolt (Manna ABC), és vannak az új idôk hírnökei. Egy angol nyelvû könyvesbolt, egy zöld szemekrôl elnevezett egészségsziget, exkluzív szolárium és férfikozmetikai szalon, biokávézó (egyáltalán, mintha az egészségvédelem erôsebb lenne itt az átlagosnál). De hová soroljuk a magándetektív-irodát meg a keleti táncstúdiót? (Hastáncruhák nagy választékban – tavalyi modellek féláron.) Döntse el ezt helyettünk az utókor. ● 27 BUDAPEST 2009 február Visszajáró LIX. Jolsvai András
