Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Buza Péter: Február a Dunánál
örökérvényût (mint például édesatyja a Grabóka-játékokkal). Elemista korom rajztanára, a harmadik Leon, mint mondtam, 1932-ben kezdte pályáját Nyíregyházán, s amikor Erdély „visszatért”, 1941-ben, feleségével együtt Máramarosszigetre költözött, ahol is a piaristák gimnáziumában kapott állást. Az 1944/45-ös tanév már a kispesti Deák Ferenc – a késôbbi években Landler Jenô – Gimnáziumban találja, itt rajzra, mûvészettörténetre, ábrázoló geometriára oktatja diákjait. Közben háromszor is behívják, utoljára súlyosan megsebesül, a srapnellszilánk hónapokra megbénítja, két mankóval jár, rokkantként leszerelik. 1951-ben Pestlôrincre kerül, az állami telep általános iskolájában – a Havanna „jogelôdjének” tanintézetében – rajzoltatja a nebulókat, majd 1953-ban helyezik át hozzánk, a PetôfiSándor Általános Fiúiskolába. Ötödikes voltam akkor, nagyfiú, s szerettem rajzolni. Mondhatni, ez volt a hobbim akkortájt. Így aztán egyszer a lakásán is megfordultam. Az Árpád utcában, a Hunyadi mozi háta mögötti udvarban. De a látogatásnak szinte egyetlen részletére sem emlékszem. A tanár úr vidéki kosztos diákjára, osztálytársamra, Illéssy Zoli ra valamivel pontosabban. Ô tanított meg aktot rajzolni! Óriási izgalmak közt. Továbbá egy alkalommal büszkeségemre elfogadta a magyarázatomat, amikor a naplementét bemutató, giccsesnek minôsített akvarellemrôl azt mondtam válaszul a kritikára: nem az alkotás a giccs, hanem a téma... Mûvészek körében szokásos rendetlenség rémlik még a szobában, ahol forgolódtam, s a mester, ahogy barna fájdalommal a szemében szelíden korhol minket, vásott, fogásuk erejét próbálgató kölyköket, anélkül, hogy a legkisebb hatást is elérné domesztikálásunk kísérletei során. Edit asszonytól tudom – ahogy pályájának adatait is –: 1967-ig tanított itt. Aztán – bár nem akart még visszavonulni – nyugdíjazták. Évekig dolgozott-tanított azután is Vecsésen, míg végül 1970 körül végleg befejezte, hogy attól fogva megrendelésre tovább fesse a szomszédoknak, ismerôsöknek a születésnapi portrékat meg a maga kedves témáit, a maga gyönyörûségére. Még a háború elôtt elhozott egy nemzetközi kiállításról, Poznanból egy aranyérmet: meg volt gyôzôdve róla, hogy az a siker nem lesz ugyanakkor az utolsó, amikor az elsô... De a sors másként akarta. Huszonöt éve, hetvenöt évesen búcsúzott el végérvényesen minden illúziójától. Néhány színes rajzát iktattam ide az írás s az ôt ábrázoló fotók, festmény mellé, amelyeknek ezen a gyászos évfordulón túl is élô és aktuális az ugyancsak gyászos üzenete. Szívesen festette-rajzolta a várost Grabovieczky Leon, szinte szünet nélkül. Februárt írunk most 2008-ban, februárt írtak akkor, 1945-ben, amikorra minden pest-budai hidat belerobbantottak a Dunába. A tanár úr kiment a folyóhoz roncsokat rajzolni. Mi járhatott a fejében? Ha sütött is netalán éppen a nap, bizonnyal hóról, pusztulásról, sorsról és halálról gondolkozott. Történelemrôl. És az emberrôl. A sorsáról meg a felelôsségérôl. ● 25 BUDAPEST 2008 február Az ifjú mûvész Ami a Lánchídból megmaradt
