Budapest, 2008. (31. évfolyam)

12. szám december - Horváth Júlia Borbála: A cizellőr és a kultúraszag

meg a Zuglói Mûvészcsoport alapítóival, és a többiekkel. Bak Imre , ifj. Nyírô Gyu ­la, Barcsay – hihetetlen nevek, mire észbe kaptam, reggel hattól kettôig dolgoztam az autókkal, délután háromtól vakulásig a mûvészekkel. Kevés volt a cizellôr, akinek oda lehetett adni a mûvet, hogy hozza kö­zönség-képes állapotba, javítsa, csiszolja, patinázza. Nekem jó elôképzést adott a la­katos szakma, könnyen el tudtam tüntetni az öntésnél keletkezett fémfölösleget, csú­nyaságokat. A szobrászt nem érdekli, hány darabból lehet kiönteni, hogy fizikai tör­vényeket kell-e áthágni ahhoz, hogy amit gipszbôl megtervezett, az fémbôl is kinéz­zen valahogy. Az öntô meg izzadhat. Per­sze, olyan is akad, aki azt kéri, öntés után ne nyúljanak a mûvéhez. Ki érti ezt? Egy idô után megismerkedtem a hegesz­tôkkel, és annyi munkám lett, hogy három szobrászkolléga rábeszélésére otthagytam az AFIT-ot, és kizárólag mûvészeti mun­kákat vállaltam. Végre... Karosszérialaka­tos létemre úgy utáltam az autókat, hogy a mai napig sem szereztem jogosítványt. Maradtam gyalog-os. Amikor eljöttem a fôállásomból, már családapa voltam, a pályamódosítás nem volt egyszerû dön­tés, de nem tehettem mást. A Várbazárban szívélyesen fogadtak. Tôlem nem kellett tartaniuk, mint a magukfajtától, akikkel megszagolták egymást, azután acsarkod­tak. Egyesek nem is köszöntek bizonyos kollégáknak, azután mégis kibékültek, hogy újra összevesszenek. Én viszont ve­szélytelen voltam rájuk nézve, a háttérben segítettem ôket abban, hogy napról-nap­ra felszálljanak: állványoztam, bakot iga­zítottam, és olykor persze be is fûtöttem nekik, vagyis hivatalosan is mûtermi al­kalmazott lettem. Soha eszembe nem jutott, hogy önálló szobrot készítsek. Elnéztem a kislányokat, akik a Fôiskoláról kiszabadulva hegeszte­ni akartak. Segítettem nekik, persze, de a vége mindig az lett, hogy éreztem, ezt én is meg tudtam volna csinálni. Azt hiszem. Egyszer ugyan hirtelen felindulásból saját kiállítást rendeztem az Epreskertben, egyet­len kékacél tárggyal, amit az út szélén ta­láltam. A szent család lett a címe. Az egyik figura menetes volt, úgy gondoltam, az a kilenc hónapot jelképezi, miután tényleg családdá lettek. Ezerkilencszázkilencven­kilenc milliméter magasban állítottam ki – azt az évet írtuk ugyanis. Utólag jöttem rá, hogy performansz volt, ready-meady stílusban, kis blöffel fûszerezve. 7 BUDAPEST 2008 december

Next

/
Oldalképek
Tartalom