Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - Horváth Júlia Borbála: A cizellőr és a kultúraszag
meg a Zuglói Mûvészcsoport alapítóival, és a többiekkel. Bak Imre , ifj. Nyírô Gyu la, Barcsay – hihetetlen nevek, mire észbe kaptam, reggel hattól kettôig dolgoztam az autókkal, délután háromtól vakulásig a mûvészekkel. Kevés volt a cizellôr, akinek oda lehetett adni a mûvet, hogy hozza közönség-képes állapotba, javítsa, csiszolja, patinázza. Nekem jó elôképzést adott a lakatos szakma, könnyen el tudtam tüntetni az öntésnél keletkezett fémfölösleget, csúnyaságokat. A szobrászt nem érdekli, hány darabból lehet kiönteni, hogy fizikai törvényeket kell-e áthágni ahhoz, hogy amit gipszbôl megtervezett, az fémbôl is kinézzen valahogy. Az öntô meg izzadhat. Persze, olyan is akad, aki azt kéri, öntés után ne nyúljanak a mûvéhez. Ki érti ezt? Egy idô után megismerkedtem a hegesztôkkel, és annyi munkám lett, hogy három szobrászkolléga rábeszélésére otthagytam az AFIT-ot, és kizárólag mûvészeti munkákat vállaltam. Végre... Karosszérialakatos létemre úgy utáltam az autókat, hogy a mai napig sem szereztem jogosítványt. Maradtam gyalog-os. Amikor eljöttem a fôállásomból, már családapa voltam, a pályamódosítás nem volt egyszerû döntés, de nem tehettem mást. A Várbazárban szívélyesen fogadtak. Tôlem nem kellett tartaniuk, mint a magukfajtától, akikkel megszagolták egymást, azután acsarkodtak. Egyesek nem is köszöntek bizonyos kollégáknak, azután mégis kibékültek, hogy újra összevesszenek. Én viszont veszélytelen voltam rájuk nézve, a háttérben segítettem ôket abban, hogy napról-napra felszálljanak: állványoztam, bakot igazítottam, és olykor persze be is fûtöttem nekik, vagyis hivatalosan is mûtermi alkalmazott lettem. Soha eszembe nem jutott, hogy önálló szobrot készítsek. Elnéztem a kislányokat, akik a Fôiskoláról kiszabadulva hegeszteni akartak. Segítettem nekik, persze, de a vége mindig az lett, hogy éreztem, ezt én is meg tudtam volna csinálni. Azt hiszem. Egyszer ugyan hirtelen felindulásból saját kiállítást rendeztem az Epreskertben, egyetlen kékacél tárggyal, amit az út szélén találtam. A szent család lett a címe. Az egyik figura menetes volt, úgy gondoltam, az a kilenc hónapot jelképezi, miután tényleg családdá lettek. Ezerkilencszázkilencvenkilenc milliméter magasban állítottam ki – azt az évet írtuk ugyanis. Utólag jöttem rá, hogy performansz volt, ready-meady stílusban, kis blöffel fûszerezve. 7 BUDAPEST 2008 december
