Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - A városvédők jubileumi kiállítása - Csorba László: Ki ellen akarják az elvtársak védeni a várost?
muk sem volt róla, hogy ezzel a kérdéssel elindítottak egy történelmi homokórát. Talán nem tévedek, ha történészként megállapítom: a mozgalom ekkor lépett be a nagybetûs történelembe. Tagjai természetesen nem akartak mást, mint emberibbé tenni a környezetet, amelyben élnek. Nemcsak az értelmiségiek, mûvészek, tudósok, de a sok ezer pártoló tag – és a hasonló mozgalmak tagjai is szerte az egész országban – pontosan tudták, hogy mi volt akkoriban a cselekvési engedély ára: látványosan távol kell maradniuk a politikától ahhoz, hogy a hatóságok megtûrjék ezt a velejéig civil kezdeményezést. De hiába változtatták át a nevet városszépítô egyesületre – a tevékenység leglényege, a kulturális (a természeti és az épített) örökség védelme valami furcsa viszonyba került a diktatúrával, amely mindinkább demokráciának akarta nevezni és hinni önmagát. Az ellentét persze nem egyszerûen az, hogy végsô soron még a legpuhább diktatúra sem tûrheti el sokáig az autonóm, önkormányzó, önrendelkezô egyesüléseket, mert azok puszta létükkel a hatalmát korlátozzák, azt szimbolizálják és bizonyítják akarva-akaratlanul, hogy a hatalom nem mindenható. Az emberi alkotómunka vágya és a diktatórikus hatalom közötti viszony ennél összetettebb, bonyolultabb. Hogyan is ír errôl egy kiválóan éles eszû magyar író, Márai Sándor a San Gennaro vére lapjain? „És aztán lassan minden megszûnt és felbomlott körülöttünk, amihez tartoztunk... De a különös az volt, hogy ezzel a felbomlással egyidejûleg ott, abban a világban, épült is valami ... Errôl nagyon nehéz beszélni... Úgy is épült, ahogy a rabszolgák építenek, amikor a botos felügyelôk kényszerítik ôket, de másképp is, a bolsevistáktól függetlenül, belülrôl, az emberekben, a házakban, az utcákon, a bolsevisták ellen, de valóságosan is, mert a világ mindig épül... s az emberek, akik elômásztak a romok közül és építeni kezdtek, végül már alig tudták megkülönböztetni, mi az, amit parancsra és utálattal építenek ebben a világban, s mi az, amit a maguk kielégülésére és büszkeségére építenek... [...] Van itt valamilyen irtózatos félreértés, nem csak a két világ között, nem csak a vasfüggöny ez a félreértés, padre... A félreértés az, hogy az emberek nem tudnak építés nélkül élni. És ha gyûlölik azokat, akik kényszermunkára fogják ôket, akkor a munka, amelyet végeznek, gyûlölet közben, önmagában valahogy értelmet kap, mert az emberek be akarják bizonyítani önmaguknak, hogy mindenütt, még a pokolban is, az ellenség keze ügyében is emberek, akiknek alkotó erejük van... A bolsevisták tudják és kihasználják ezt. Tudják, hogy mindenki szabotálja ôket, a paraszt, a munkás, a kabátos ember, de tudják azt is, hogy van egy pillanat, amikor az emberek alkotókészsége erôsebb, mint a gyûlölet, amit a rendszer iránt éreznek... Fogcsikorgatva, de feltalálnak, regényt írnak, zenét szereznek... És nincs erejük, hogy elrejtsék azt, amit alkottak... Ebbôl a tehetetlenségbôl élnek az erôszakos rendszerek...” Igen, a diktatúrák kihasználják, hogy az emberek nem tudnak alkotás nélkül élni – és az alkotások megszületését azután annak bizonyítására használják fel, hogy nincs is igazából diktatúra. Ebben Márai Sándornak igaza van. De talán van valami, amit nem vett kellôképpen figyelembe, és emiatt az általa adott kép keserûbb, reménytelenebb lett, mint amilyennek mi ma látjuk. Az igazi kulturális értéknek ugyanis van valamiféle önállósága, autonóm hatalma, ami valamiképp leveti magáról a ráaggatott politikai sallangot, nem tûri azt, hogy valamilyen kicsinyes, önzô célra kisajátítsák. Ha felhangzik egy Mozart-dallam, akkor a muzsikából olyan elemi életerô árad, amelyrôl minden hallgatója, élvezôje azonnal megérzi, meny nyivel több, gazdagabb, egyetemesebb szépségekrôl és igazságokról van itt szó, mint abban a reménytelenül kicsinyes hatalmi dimenzióban, amely a koncertre fizikailag engedélyt adott. És ez érvényes a képekre, szobrokra, épületekre is, mindenre, amiben megjelenik az emberi szellem lángja – és a mûvészeti és kulturális alkotásoknak ez a relatív autonómiája bizony oda hat a végén, hogy akaratlanul is segít leleplezni a diktatúra kicsinyes hazugságait. Ami Mozart odafenn a magasban – az egy korlát-ballusztrád, egy kovácsoltvas kandeláber, egy színes Kossuth- vagy Máriaüvegablak, egy emléktábla itt lenn a földön, körülöttünk. Bizonyos, hogy a diktatórikus hatalom hajdanvolt világnézeti alapjainak erodálásában is történelmet csinált a városvédô mozgalom. Volt persze egykor valamiféle pátosza annak a lelkesedésnek, amely végképp el akarta törölni a múltat, és holnapra meg akarta forgatni az egész világot. A városvédôk erre azt felelték: rendben, töröljük – de a szecessziós portálokat és a historizáló kariatídákat elôbb kicsit vegyük ki ebbôl a világfelforgatásból. És Nepomuki Jánost is, meg a zsidónegyed bérházainak legjavát, mert szépek, mert szeretjük ôket, és egyszerûen nem akarunk olyan új világot, amelyben ôk nincsenek velünk. Persze semmi túlzás – nem a városvédôk döntötték meg a pártállami diktatúrát. De nekik is szerepük volt abban, hogy lassanként a fiúk már a hatalmi elit csúcsain sem hittek apáik egykori eszményeiben, és egy egész történelmi közösség új nemzedékének gondolkodásában újra értékként kapott helyet a saját múltjával való törôdés. A kiállítás ugyan nem hallgatja el a kudarcokat – de elsôsorban, nagyon helyesen, a sikerekrôl szól. A városvédô civil összefogás azért is igazi profi mozgalom, mert természetesen saját múltat is talált magának. Meg kell mondanom, fantasztikus szerencséje van Podmaniczky Frigyes bárónak, hogy olyan kiváló pártfogóra talált, mint amilyen Ráday Mihály, aki nyakon fogta ôt, kirántotta a tör ténelmi naftalinból, és megtette a mozgalom boldog ôsének, nemes patrónusának, védôszentjének, szimbólumának és védjegyének. Teljes joggal természetesen – mert ha Frigyes báró regényei ma már modorosságuk és affektálásuk miatt olvashatatlanok is, viszont korszerû és koncepciózus városfejlesztési elképzelései máig sikeresen szolgálják mindennapi életünket. Az erélyes vôfély, Ráday Mihály pedig idônként karon ragadja Budapest vôlegényét, és az oltár elé vonszolja, hogy ismét ünnepi nászt üljön szépséges kedvesével – így üdvözölve és jutalmazva azt, ha a mi Budapestünk valamelyik pontja újabb kivételes értékkel gazdagodik. Nem kétséges, jó választás volt, hogy Podmaniczky Frigyes, a Fôváros Közmunkák Tanácsa volt alelnöke lett a budapesti városvédelem „arca”. De van e szép mozgalomnak egy másik „arca” is – mégpedig épp a Ráday Mihályé. Összetartoznak, és büszkék lehetnek egymásra. Tudom, nem bántok meg senkit az egyesület sok száz szorgalmas és hûséges aktivistája közül, ha kijelentem: a magyar közvélemény jelentôs részének szemében Ráday Mihály neve és személye jeleníti meg a városvédô mozgalmat. Nagy fát vett a vállára ez a mûvészettörténész, operatôr, szerkesztô, rendezô, fotómûvész, író és mûsorvezetô, amikor nemcsak meghirdette az eszmét, hanem – számos nagy mozgalomalapító elôdjével szöges ellentétben – be is lépett az azt megvalósító napszámosok sorába. És a terhet azóta is oly fürge léptekkel hordja, hogy alig gyôzünk a nyomába lépni. Az elôbb történelmi homokórát emlegettem, amelyben a szemek pergése akkor indult el, amikor negyedszázaddal ezelôtt a Budapesti Városvédô Egyesület kilépett a közélet porondjára. Szükség volt rá nagyon – és bizony szükség van ma is. A megállás majdhogynem látszólagos – a futó éppen csak visszapillant az útra, amelyet eddig megtett. Persze nem rövid ez a bejárt út – ám a csúcs is messze van még. De ez a szép kiállítás arról is szól, hogy minden lépéssel közelebb jutunk hozzá. ● 39 BUDAPEST 2008 november
