Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - Horváth Júlia Borbála: Mi a szösz?
mi erôteljesen kinyilvánította, hogy magáénak tekinti az ölelés-ötletet, s megnevezte a mozgalom atyját (Jason Hunter amerikai állampolgárt, aki édesanyja temetésén figyelt fel a szívbôl jövô ölelés fontosságára, a szeretet átadásának szükségességére, valamint az ember mint emberséges lény fontosságára való felhívás szükségességére). Amerika persze nem hagyta magát, ô is megnevezett valakit, aki hangoztatta, hogy az ölelés képes nyugalmat adni a zaklatott léleknek, erôt a megfáradt testnek és szellemnek, menedéket nyújtani a félôknek satöbbi-satöbbi; de a világ, szokása szerint fittyet hányt a kezdetekre, és nem kutatva a gyökereket, természetes úton csatalakozott a mozgalomhoz. Az elsôk között volt Anglia, Kína, Németország, Brazília, Chile, és az erôs középmezônyben, viszonylag hamar eszmélve Magyarország. Sajnos az „ôshazának” tekinthetô Sidney-ben idôvel a rendôrségnek elege lett az állandó forgalomakadályozásból, és a molesztálás melegágyaként fogták fel az eseményt, ezért a szervezôket leállították, mire a tagok konok aláírásgyûjtésbe kezdtek a kampány folytatása mellett. Végül gyôzött a szeretetre vágyás, s bár kissé távolabb, Sanghajban, de egy tizenegy fôs csoport folytatta a már szinte tradicionális alapokon nyugvó mozgalmat. Hazánkban elôször a vidéki városok jártak élen (Szombathely, Székesfehérvár és Miskolc), ahol karácsony elôtt már ekképpen tartottak kis elôjátékot az ünnepnapokra, mivel ôk is vallották: egyetlen ölelés többet érhet minden szónál, és boldogsághormon is jócskán felszabadul olyankor. A magyar ölelôk szokás szerint óriási buzgalommal vetették magukat a nép elé; elôször is szinte minden akciócsoport nevet adott magának, ekképpen elkülönülni óhajtva más városok hasonló társulataitól. Például a Fénysugarak a Galgagyöngye üzletház elôtt, Örökös Boldogságék a székesfehérvári Országalmánál, Csillagvirág csoportja a nyíregyházi Városalapítók szobránál, Sidy a pécsi villanyrendôrnél (Széchenyi-Szemere u. srk.), Virágterapeuta a Szilasligeti Közösségi Ház környékén, Álomkeresô és társai pedig a budapesti Oktogonon alakították ki állásaikat. Így hát a regionális hálózatok létrehozásával hamarosan megrendezhetôvé vált a valóban országos Országos Ölelésnap, melynek keretében meghatározott idôpontban, például 10-tôl 12-ig ölelgethetik majd egymást az állampolgárok. Az akciónap elôtt a csoportvezetô minden alkalommal gondosan az ölelôk lelkére köti, hogy az esemény elôtt, alatt és után mindenképpen mosolyogjanak, tudniillik az is hozzátartozik a szolgáltatáshoz, s mivel mosoly mosolyt szül, biztosak lehetnek abban, hogy viszontmosolygásban részesülnek; mellesleg nem tudhatják, mikor szeret bele valaki igaziból a mosolyukba. Azokat pedig, akik valamely oknál fogva nem tudnak a központi ölelés-mánia rendezvényein részt venni, a vezetô arra biztatja, hogy egyszerûen öleljék meg a legközelebbi hentest, orvost, rendôrt, tanítónôt, kazánkovácsot, tûzoltót, a szomszédot, a barátot/ellenséget, akármilyen öreg/fiatal, kicsi/nagy, szép vagy csúnya; egyszóval: mindenkit, aki az útjukba akad. Az akció alatt nem tanácsos azonnal nevet és telefonszámot kérni, mert az jelentôsen roncsolná az önzetlen és érdek nélküli szeretetadás illúzióját. Az aktív aktivisták az alapos kitanítást követôen azonnal veszik a lapot, és nekirugaszkodnak. A kritikus tömeg azonban óvatosan fogadja a határtalan lelkesedést, mert a déli buszban töltött negyedóra után inkább ölni lenne kedve – holott a tanítás szerint épp olyankor kellene ölelnie –, ezért a leglelkesebb csoport virággal is készül. Az ölelés mellé mindenki kap egy szál szegfût (fehéret), a járókelôk (százöten) lenyûgözve veszik át (késôn jövôknek csak az alapeszme jut), és mindenkinek belátására van bízva, hányszor ölelteti meg magát. Egy motorbiciklis fiatalember kihasználva a körforgalom adta elônyöket, négyszer próbálkozik, és négyszer kap, akik viszont nem kérnek e modern (vagy régi?) mannából, azokat jó-egészség-kívánásával bocsátják útjukra. Kitûzôt viszont valóban keveset hoztak ki a lányok, már a sajátjukat is odaadni kényszerültek, hogy mások is széles mellel hirdessék a mozgalmat, alapozzák az összetartozást. Ha még nincs kitûzôd, sebaj, a jó embert, ha máshonnan nem, megismered az ingyenes ölelésérôl. Egy-egy akció után a tagok internetes fórumokon hosszasan beszámolnak arról, hogy egy nap alatt hány embert sikerült megölelniük, legnagyobb ázsiója a még-sohavagy-nagyon régen-meg-nem-ölelt családtag ölelgetésének van, mivel abban ellenvetés nélkül megállapodnak, hogy idegenekkel egészen könnyen megy a dolog, de például az évek óta érintetlen házastárs megölelése óriási fegyverténynek számít. Az általános lelkendezés közepette azonban egyik aktivista józanságra int, mert ugye nem lehet minden nap csokoládétortát enni, a többség viszont egyhangúlag rávágja, hogy: deeee! – s folytatódik tovább az élménybeszámoló, amit a nemes ölelgetôdzés újabb dátumának kitûzése követ. A slágernapok természetesen minden nagyobb ünnep elôtti idôszak, kiemelt nap a Valentin- az anyák- az apák és a gyereknap, a nemzeti ünnepnapok viszont nem tanácsoltak, mert akkor a lakosság általában más ideológiákon rágódik. A radikálisabb tagok magán-ölelésnapok kialakítását javasolják, mivel szerintük mindenki a saját háza táján boldogulhatna legegyszerûbben, de akkor minek is lenne szükség a hálózatra – kérdezik a racionálisabb elmék, és a szervezôcsoport végül döntést hoz: spontán fogják meghatározni, mikor lépjenek újból akcióba, de addig még sok a dolog, mert biztos, ami biztos, meg kell alapítaniuk a SZÖSZ-t (Szabadon Ölelgetôk Szövetsége). ● 35 BUDAPEST 2008 november
